Amikor először jártunk a Garden Route-on, pont Gansbaai és Betty's Bay maradtak ki, hiszen tudtam, hogy vissza fogunk jönni mindenféle tengeri élményekért. Betty's Bay-ben nagyságrendekkel több pingvint láttunk, mint az első kísérletre Simon's Town-ban, úgyhogy megérte erre jönni, de a nagyobb szám mindenképpen Gansbaai volt.
Itthon is vannak olyan falvak, ahol mindenki mindenkinek a rokona, de ennek a fokföldi kisvárosnak a búr lakossága valami teljesen új szintet hozott. Nagyjából ugyanakkor hagyhattak fel végleg a más településről való házasodással, amikor a kocsmai zenegépet utoljára frissítették. Ennyi egyforma arcú és alkatú ember, meg régi, szar zene egy városban nem létezik.
A kikötői étteremben csak napi fogás nem volt az étlapon, viszont elsőre egy annyira elképzelhetetlen ízű májat sikerült előételnek választanom (a szaftja valami cukros, karamelles, keményítős takonyra emlékeztetett), hogy felmerült bennem, hogy ezzel akarnak kiütni, hogy velem frissítsék a vérvonalat. Körbenézve a csehóban ülő hölgyeken, ez a lehetőség több mint borzasztónak tűnt.

A fantasztikus étterem kínálatról annyit, hogy másnap este is ugyanitt ettünk, ekkor viszont már voltak a búr bennszülöttektől eltérő arcok, így mindjárt jobban esett a vacsora is. Természetesen igaztalanul bántom a helyieket. Kedves, kiváló emberek (tényleg azok), csak idegenkednek a falun kívüli szexuális kapcsolatoktól, van ilyen. Étteremből is léteznek nagyszerűnek tűnők, azok viszont állandóan teltházasak, foglalásra meg nem is gondoltunk itt a világ végén. Még a bennszülött keltetőben is várnunk kellett majd' két sörnyi időt egy asztalra.
A másik nagy talány, hogy miként tudta Gansbaai eladni magát, mint Dél-Afrika első számú cápanéző városa, ha tulajdonképpen egyetlen hajó nem indul innen cápalesre (a szomszédos Kleinbaai-ból mennek), a cápák meg Pearly Beach-nél és a Dyer Island környékén vannak (a két kis sziget közti szorosnak nyilván nem véletlenül Shark Alley a becsületes neve). Településmarketingből mindenesetre dicséretes ötös, főleg hogy a Habsburgokat megszégyenítő beltenyészetet is el tudták titkolni. Ha meg értenék, amiket írok, legközelebbi látogatásom alkalmával valószínűleg én lennék a következő cukros-taknyos máj, amit felszolgálnak. Pedig nem rossz hely ám ez, csak ha éppen nem cápákat, bálnákat, fókákat, vagy pingvineket lesel, dög unalmas.
Mi először a cápalesre neveztünk be, másnap mentünk bálnákat nézni. Fordítva kellett volna csinálni, mert a cápákkal merülés után ugyanazt megnézni kívülről, már kicsit ingerszegény volt. Láttunk pár bálnát is a távolból, de el nem tudtuk képzelni, miért nem megyünk közelebb hozzájuk. Aztán kiderült, hogy mekkora szerencséje volt a hajónak. A "dél-afrikai kormány előírásának" hála, miszerint borjas bálnát csak 20 percig lehet nézni, hogy-hogy-nem pont sikerült úgy visszaérni a kikötőbe, hogy az aznapra előre meghirdetett második kanyarral is időben el tudott indulni a cég bálnalesre. Még szerencse, hogy a kormány nem 30 percet engedélyezett, mert lekésték volna.
De térjünk rá a fő műsorszámra, a cápalesre. Elképzelhetetlen élmény a Krüger, de valakinek, akinek egész életében a vízben megjelenő uszony volt a legszarabb rémálma, mégis csak ez a ketreces merülés a katartikus. Eleve úgy indultam neki, hogy alapszabály: én abba a vízbe be nem megyek, amiről tudom, hogy van benne cápa (ld. Cape Vidal). Mondjuk ezt nem csak a Balatonba, de egy nagyobb medencébe is bármikor bele tudom vizionálni, úgyhogy a terv az volt, hogy majd a hajóról, biztonságos távolságból elnézelődök. Aztán a beszállásnál voltak ott fiatal csajok, meg gyerekek - na mondom, ne én legyek már az egyetlen csíra, aki a fedélzeten retteg, míg mindenki más remekül szórakozik. Ez a szórakozás pont a fiatal lányoknak sikerült olyan remekül, hogy mire be lehetett volna menni a vízbe eresztett ketrecbe, addigra már versenyt hánytak a tengeri betegségtől, kettőt-hármat meg úgy kellett kihúzni a ketrecből, hogy végleg ki ne ájuljon. Fejenként 1650 randért még ember nem érezte olyan szarul magát, mint ők. Most már nagy az arcom, de a merülés előtt közel sem voltam biztos benne, hogy nem fogok sikítozva pánikba zuhanni, ahogy meglátom az első dögöt a vízben közeledni. És láss csodát, becsattansz a 18 fokos vízbe, elúszik előtted egy négy méteres fehér cápa, aztán nem győzöd alig várni, hogy jöjjön még egy, meg még egy, meg minél több. Szabály szerint mindenki kétszer mehet be a ketrecbe, mivel azonban elég nagy volt a lemorzsolódás (tengeri betegség, bepánikolás, hideg víz...), páran be tudtunk menni harmadjára is. Még indulás előtt egy perccel sem fogadtam volna rá, hogy én leszek bent a legtöbbet a vízben a rohadékokkal és utolsónak jövök ki. Amikor meg egy ekkora dög a semmiből egyszer csak pont előtted fejeli meg a ketrecet, akkor csak annyit tudsz mondani, amit a hajóról videózó kolléga is sikeresen rögzített: "AZTAKURVA!"
Na akkor néhány kép és egy bombasztikus videó a poszt legalján, azt tényleg kár lenne kihagyni ; )

Betty's Bay környéke.

Az afrikai, vagy pápaszemes pingvin. Erősen veszélyeztetett faj.

Itt volt belőle egy pár.

Tényleg.

Ahol a pingvin kolónia fészkel, mindenféle más tengeri madár is jól érzi magát. A kormoránok is éppen a fiókáikkal voltak elfoglalva.

Ezt csak úgy, a művészet kedvéért.

Fokföldi medvefókák a Dyer Island-nél. A csapat nagyobb része éppen a tengerben étkezett, jobb napokon semmi nem látszik tőlük a kis szigetből. Egyébként pont miattuk van erre rengeteg cápa.

Ezzel a géppel mentünk cápát lesni.

Ebbe a ketrecbe mész be haleledelnek (a kép jobb oldalán a még nem hányikáló lányok).

Kezdődik a beetetés, a háttérben szintén cápázó kisebb hajókkal. Az az ínycsiklandó halas-véres trutyi a hordóban az, amire jönnek a rohadékok.

És akkor a videó. A tizenharmadik másodpercnél a kezeim közé bevágódó cápával és a végén egy lírai vallomással. Nincs egy perc az egész, de felejthetetlen :)