A 2016-os fél év után most egészen más körülmények között készültem vissza Dél-Afrikába. Akkor ösztöndíjjal mentem, most egy komplett társulatot szerveztem, szerveztünk ki néhány fellépésre. Az előző habkönnyű fél évvel ellentétben, az ország most jól pofán vágott. Tépelődök rajta egy ideje, hogy mennyit meséljek el belőle, hiszen közel sem egyedül voltam érintett. Nagyon-nagyon zanzásítva: megérkezésem estéjén rabolta ki két fegyveres a társaságot a szálláshelyünkön. Vártak ránk, az egyik elkövető a szálláshely korábbi alkalmazottja volt és szinte biztosan benne volt az egyik ott tartózkodó gondnok is (még ha talán nem is tudott róla a szerencsétlenje). Hogy mitől lehet szar hely Dél-Afrika, azt a rendőrség máig tartó töketlenkedése, a szálláshely tulajdonosának sunnyogása, meg az egész ótvaros, primitív rablás szociográfiája mutatják. Európában bárhol elfogták volna már aznap éjjel mindkét bűnözői mesterelmét, akik a teljes estét a folyamatosan működő térfigyelő kamerák előtt töltötték és akiket az alkalmazottak nagyjából egy tized másodperc alatt ismertek fel a felvételeken. Ehhez képest majd egy hónappal később még azon rugózunk, hogy megvannak-e egyáltalán ezek a felvételek, hogy a szálláshelynek volt-e bármilyen biztosítása és egyáltalán mi a retek akadálya lehetett annak, hogy ennyi idő alatt semmit nem sikerült kezdeni ezzel a rendkívül "szövevényes" bűnüggyel. A tárgyilagosság kedvéért azt azért jegyezzük meg, hogy köszönhetően a dél-afrikai közbiztonsági helyzetnek, az üggyel foglalkozó detektív irodájában a szó szoros értelemben hegyekben állnak a miénkhez hasonló dossziék. A sokkal vidámabb része, hogy a lelki megpróbáltatásokon túl, senkinek nem esett baja és azóta mindenki szerencsésen - bár kicsit megtépázva és a tervezettnél általában hamarabb - hazaérkezett.
Ugyan ezer tanulsága lehetne, ez nem az a hely, ahol részletesen elmesélném a történteket, úgyhogy forduljunk rá inkább a lehető legrosszabbul indult kiruccanás örömteli részeire.

Mert bár a rablás a lelkesedést (ideiglenesen) és a büdzsét (tartósan) visszavetette, miután feltettük a srácokat a haza induló gépre, terápiás jelleggel (meg egyébként is ez volt a terv) meglátogattuk a Rhino and Lion Nature Reserve-t, meg a környék legfelkapottabb nemzeti parkját, Pilanesberget. Előbbiben már jártam, utóbbi meg valahogy kimaradt. És akkor innentől bűnügyi kitérők nélkül mesélem el az utóbbi majd egy hónapot Afrika déli részén. Sorrendben Gauteng, a Krüger Park, Mozambik (közelebbről Ponta d'Ouro), aztán Botswana-ban a Kalahári, az Okavango Delta, a Chobe Nemzeti Park, majd a Viktória-vízesés Zambia és Zimbabwe határán voltak az állomások, tele mindenféle őrületekkel.

Rohanjunk tehát neki a Lion Parknak, ahova természetesen ismét ragadozó etetős napon mentünk, hogy lássuk a látványetetéseket. Legutóbb kiveséztem, hogy mi minden van a parkban, most igyekszek valami újat mutatni, de nem lesz könnyű. Mondjuk oryxot (nyársas antilop) éppen nem láttam legutóbb, most meg tele volt velük a park.

Az egyik névadót továbbra sem kell nagyon keresgélni, békésen szuszogtak belőle páran az út mellett.

A művészet kedvéért, hommage á Vasarely.

Változatlanul mindenhol ott vannak a földi mókusok s mindenhonnan szemérmetlenül lopkodják a kaját.

Délutánra megélénkültek a rinocéroszok is, elkezdtek enni.

Öncélú portré elandokkal.

Testközelből ekkorák az oroszlánok.

És esetenként ennyire vannak közel.

Remélem más sem unja az orrszarvúkat és a nyársas antilopokat. Ha eljutsz mondjuk a Serengetibe, ott szinte biztos, hogy nem fogsz látni egyet sem, ahogy a világ egyik vaddal legjobban ellátott területén, a Ngorongoro kráterben is csak alig. Tavaly mi is azt a pár csóri orrszarvút üldöztük a kráterben egész nap. Ehhez képest Dél-Afrikában sokkal jobban állnak, minden visszatelepítési programot innen menedzselnek, a Hluhluwe parkban meg van vagy 1500 példány.

És akkor egy indokolatlanul drámai, melankólikus videó a parkról, alig három percben.

Merész szökkenéssel át is értünk Pilanesbergbe, ami közvetlenül Sun City mellett kínálja a szafari élményt a pénzüket a kaszinókban felejteni óhajtó tömegek részére. Sun City akkora parasztvakítás, mint ide Las Vegas, én még életemben be nem tettem a lábam, pláne hogy az is napijegyes, hogy körülnézzen a földi halandó. Amikor viszont a bejáratánál tankoltunk, a benzinkutas először megkérdezte, hogy fokvárosiak vagyunk-e. Nyilván tökéletes dél-afrikai akcentusom van. Aztán a nemleges válasz után eljutottunk Magyarországig, mire a srác kapásból rávágta, hogy Videoton és Haladás! Mondta, hogy sokat nem tud Magyarországról, mire én mondtam neki, hogy úgy látszik a fociról viszont annál többet.
Szóval Pilanesberg, ami már igazi nemzeti park, nem egy rácsok nélküli óriás állatkert. A beton utat itt is kár elhagyni, mi megtettük és megbántuk. Még az általában csordákban hemzsegő elefántokat is sikerült elkerülnünk, egyetlen példányt láttunk egy hegytetőn. Őt.

Gepárdot viszont, ami itt elég ritka, láttunk kétszer is, bár valószínűleg ugyanazt az anyát és kölykét.

Csalódást éppen nem jelentett a park, hiszen például rengeteg az antilop. Vízi antilopok speciel tömött sorokban vonultak át előttünk, de más fajokat is szép számmal találni.

Nem meglepetés, hogy az állatokat mindenki a víznél keresi, Pilanesbergben sincs másként.

Bár strandokkal - teljesen elfogadható okokból - itt is rosszul állnak.

Kedvenc afrikai madaram, a hornbill (szarvascsőrű madár).

Egy madárlesről hosszú percekig néztük, ahogy két zsiráf lejött inni. Elképesztően óvatosak voltak, minden zajra ugrottak vissza egyenesbe.

Velünk ellentétben, nem minden jelenlévőt nyűgözött le a látvány.

Ez a park központi pihenője, ide sótömbökkel vonzzák a terasz elé az állatokat. Nekünk néhány impala és ez a művészi zebra jutott. Meg rengeteg madár, akik rájárnak az asztalok maradékaira.

Orrszarvúkkal viszont annyira nem álltunk rosszul, hogy egy kegyetlen támadást is át kellett vészelnünk! :)

Köszönet a bájos útitársaknak a képekért, innen a Krüger Parkba haladunk hamarosan tovább!