Sok élhetetlen hely van a világon, de Svájc és Liechtenstein egészen biztosan a legelviselhetetlenebbek között vannak. Akárhová néz az ember, csak a nélkülözés és a kilátástalanság, ezek a világ különösen szerencsétlen részei. Ennyit Lázár János Európa-felfogásáról, most próbálkozzunk meg a valósággal. Mivel Zürichben már jártunk a blogon, Vaduzban meg az életben is csak alig valaki, jöjjön néhány kép a hercegség fővárosából, meg az általam eddig látott legszebb svájci városból, Luzernből.

Semmit nem számít, hogy én mennyire gondolom kiemelkedőnek Luzernt, de azok is Svájc legszebb városai közé sorolják, akik nálam harmincszor több svájci várost láttak. Agglomerációjával együtt sem bír Debrecennél sokkal több lakossal és egészen kibírhatatlan helyre pottyantotta a sors. Ott undorkodik a Rigi és Pilatus hegyek lábánál, a dallamos Vierwaldstätti-tó partján és az aprócska Reuss-folyó szeli ketté. Ha a pályaudvarnál parkolsz le, ez a látvány fogad, ahogy kiérsz a parkolóházból. Tisztára, mint amikor bejössz Ferihegyről, nem?

Az óváros felé sétálva várnak a parton a tó hölgyei.

A város jelképe a Kapellbrücke és a víztorony a Reuss-folyón, előbbi az egykori ó- és újvárost köti össze. A fedett fahídon végig fára festett táblaképeket és ázsiai turistákat lehet megcsodálni. Azt nem tudom, ki lehet akkora barom, hogy égő csikket dobjon el egy fahídon, de valakinek a kilencvenes évek elején sikerült a bravúr és a híd a táblaképekkel együtt leégett. Ha jól tudom, a hidat egy év alatt újjáépítették, viszont a képek döntő többsége megsemmisült, néhány (helye) ma is elszenesedve látható. Több tucatot viszont megmentettek és restauráltak, ezek gondolom eredeti helyükre kerültek vissza.

Az óváros itt is festett falú házakkal (és szerény árazású boltokkal) van tele. Az útikalauzok szerint az óvárosban neogótikus, barokk, reneszánsz és neoreneszánsz épületek találhatók, így van miből válogatni.

Ez az óratorony a városháza mögött található, a város egyik legszebb terecskéjén.

Ilyen a másik oldal, a Rathaus Brauerei-jal, ami szokatlan, de rendkívül szimpatikus megoldása a középkori városháza újrahasznosításának.

Képzeld ide a kellemes szellőt a folyóparti teraszon.

Még egy fotó az ikonikus hídról.

Ami itthon egy-egy folyó mellett Újváros nevet kapott, az finoman szólva nem úgy néz ki, mint Luzernben. Ez a folyópart "újvárosi" oldala. Kis színes, hogy olaszul (és rétorománul) a város neve Lucerna.

Ez a Spreuerbrücke, vagy Mühlenbrücke az egykori védművekkel a háttérben. A Malomhíd elnevezés nem véletlen, itt voltak a város vízimalmai.

Ma mindez így néz ki a hídról. A folyó jobb oldalán a csobogás egy leszűkítés eredménye, közelebbről elég látványos, ahogy az összes víz egy pár méteres szakaszon tud csak átfolyni.

Kitalálható, hogy a tó partján mi indokolta a Schwanenplatz névválasztást. Nagyjából innen (is) indulnak mindenféle kirándulóhajók, változatos méretben és hajókázásra szánt időterjedelemben.

Néhány megfejthetetlen szobor Luzernben is elfér, ezt az unikornist például nem nagyon tudom, hogy mi indokolja. Hogy a kútkáva közelebbi felén a műtárgy a szarv egy darabja, vagy az unikornis ebédjének végterméke akar-e lenni, azt végképp nem tudom.

A fahidak mellett a Löwendenkmal a város másik jelképe. A sziklába faragott szobor azoknak a svájci gárdistáknak állít emléket, akiket az éppen felkelő forradalmi tömeg mészárolt le a Tuilériák kertjében. Jellemző, hogy odafelé, amikor megkérdeztünk egy biztonsági őrt, hogy merre kell menni a Löwenplatzra, csak annyit mondott, hogy kövessük az ázsiaiakat. Aztán elüldögéltünk a kis parkban néhány percet és közben sűrűn váltották egymást a rohanva ide is elhozott turistacsoportok. Az egyik egy magyar csoport volt, akiknek az idegenvezető folyamatosan hülyeségeket beszélt 200.000 eladott svájci zsoldosról. Látszólag senkit nem érdekelt, mit hord össze. A szobor maga egy haldokló oroszlán és tényleg ritka kifejezőre sikerült.

A hattyúk, az unikornis és az oroszlán után érkezzen egy tehén.

Mielőtt átmegyünk Liechtensteinbe, búcsúzzunk a várostól egy fantasztikus pillanatban elkapott sirállyal. Ilyen képet a Krüger Parkban akartam csinálni sasokról, de amikor fel voltam készülve, az istennek nem akartak mozdulni, kizárólag akkor voltak hajlandóak felszállni, amikor ki volt kapcsolva a kamera.

És akkor Vaduz, a nagyhercegség fővárosa. Aminek turisztikailag értelmezhető aprócska belvárosában egy irdatlan méretű információs iroda, a Liechtenstein Center várja az országba ömlő hadakat. A bejárat mellett van a liechtensteini 0 kilométerkő, de egészen biztos, hogy itt nem a kilométerkőgyártás a meggazdagodás leggyorsabb módja, mert 20 feletti számokkal már egyáltalán nem kell foglalkozni. Elképzelésem nincs, hogy aki nem bélyeg- , hűtőmágnes-, vagy útlevélpecsét-gyűjtő, azt mivel lehet meggyőzni, hogy eljöjjön Liechtensteinbe, mert egyrészt teljesen megkülönböztethetetlen Svájctól, vagy Ausztriától, másrészt nagyjából semmi igazán különleges nincs. A hercegi kastély ugyan ráterpeszkedik a fővárosra, de nem látogatható. Így néz ki.

Hogy tovább soroljam, mi nincs, nincs például saját pénzük (a svájci frankot használják) és nincs saját hadseregük (ebből is a svájcit használják). Persze adóparadicsom, meg a liechtensteini hercegi család a világ egyik leggazdagabb családja, de ezzel nagyjából a végére is értünk, mit érdemes elmesélni a miniállamról. Van egy olyan teljesen szubjektív megfigyelésem, hogy a ronda, vasbeton városok, városrészek murálokkal próbálják feldobni magukat, a jellegtelen városok meg modern, posztmodern köztéri szobrokkal. Itt utóbbi a helyzet, a sétálóutcán simán elmész a parlament épülete mellett, mert fel sem merül benned, hogy az lehet, a szobrokat viszont észreveszed. Ilyesmik.

Ez a remekmű pont szemben van a turisztikai konglomerátum épületével.

Innen pár lépés távolságra (persze, az egész ország akkora) játszott egy harmónikás utcazenész, aki mellett mikor elmentünk, nagyon ismerős dallamra váltott. Elsőre nem akartam hinni a fülemnek, kérdeztem is a többiektől, hogy meghülyültem, vagy tényleg magyar dalt játszik? És tényleg, egy pesti srác volt, aki rendszeresen itt zenélget, míg el nem zavarják a néha arra járó rendőrök.
Ez meg a városháza, csodálatos lószobrokkal.

A "főutca" másik végén van egy templom, az impozáns Szent Flórián katedrális. Tulajdonképpen a város három turisztikai látnivalóra emlékeztető épülete közül az egyik.

Van egy ófalunak nevezett része is a városnak, de semmiben nem különbözik akármelyik alpesi falucskától, csak kevésbé hangulatos. Ez a város legrégebbi épülete, a Vörös Ház, itt áll az ófaluban.

Van itt aztán egy világverő futball csapat, ami hol máshol, mint a svájci másodosztályban játszik. Az ő stadionjuk mellett még egy fahíd a Rajnán, aminél különb állt az erdélyi Sóváradon is, amíg el nem vitte egy árvíz. Leszedált tempóban eltöltöttünk két órát a városban, aztán a liechtensteini szupersztrádán, a kalandos Vaduz - Schaan - Nendeln - Schaanwald útvonalon nagyjából 20 perc alatt értünk el a már osztrák Feldkirchig, ami egy Vaduznál első blikkre is háromszor érdekesebb város. Búcsúzóul egy rendkívül szimpatikus család a Nemzeti Múzeum elől.

A viszont látásra!