Ahhoz képest, hogy gyerekkorom óta van egyfajta bekattanásom Bizánc iránt (amire az Age of Empires II még rátett a cataphract-okkal egy jelentős lapáttal), nem is értem, mi tartott ennyi ideig, hogy eljutottam Konstantinápolyba. A napi 8, 10, 12 km-es császkálosokkal (plusz a tömegközlekedési eszközökön töltött idő) talán mondhatjuk, hogy egy pillanatnyi benyomásnál kicsit többet tapasztaltunk egy hét alatt a városból, bár egy rövid ázsiai kiruccanást leszámítva (a többséghez hasonlóan) Theodosius falain belül maradtunk. Szultánsírok, szafaládéra hízott kóbor kutyák, plasztikai beavatkozások és nyomozás egy jó hideg sör után a továbbra kattintva!

Isztambul (legalább is a térérzet) talán nem annyira grandiózus, mint az ember gondolná, viszont a műemlékek, a mecsetek, a parkok és a játszóterek (ebből kifejezetten sok van) többnyire teljesen rendben vannak. Benézve, bemenve a mellékutcákba aztán ott a rögvalóság, a ’80-as évek balkáni paneleinek minden szépségével. Hogy mennyire lenyűgöző a város, vagy sem, úgy írom, hogy például a Hagia Sophia-ban legszívesebben azért minden mozaikkockát végignéztem volna.

Pünkösd helyett itt az áldozati ünnepnek köszönhetően voltak szinte mindenhol hullámzó sorok, bár a bazárokon kívül tulajdonképpen minden nyitva volt a négy napos ünnep alatt. Kiváló döntés volt, hogy fel sem merült, hogy autóval erőlködjünk, a közlekedés ugyanis egy katasztrófa, nagyjából gyalog gyorsabb a belváros, mint kocsival. Villamoson közelharc a fel- és leszállás, metrón is kapásból szállnak fel (pedig nem tűnik bonyolultnak átgondolni, hogy a leszállók után több a hely a járművön), de a gyerekekkel általában figyelmesek.

Ami letaglózó volt, hogy az éttermek, általában a vendéglátás indokolatlanul és brutálisan drága, viszont a „török kaja” nagyjából centire ugyanolyan, mint a budapesti török kajáldákban. A raguk (güvecs, muszaka, caserole…) nagyon babák, az édességek/desszertek nagyszerűek (nekünk a Taksim téren jött be egy cukrászda nagyon), viszont a „látványfagyi” (a tölcsérrel trükköző bohóckodás) pofátlanul feláras. A számtalan helyen kapható, tök egyforma édes „egyenrudak” meg kicsit illúziórombolók (mintha egyetlen giga gyárban gyártanák mindet), viszont remekek. Én a çay-ért (török tea) nem vagyok oda, az ayran-ért (ivójoghurt) viszont annál inkább, akár egy börek (burek), akár egy már megénekelt güvecs mellé.

Isztambul nem kifejezetten egy agglegény-party desztináció, teljesen esetleges, hogy hol lehet alkoholt venni és hol nem (én legalább is nem jöttem rá a rendszerre). Sört volt, hogy még nagyobb élelmiszerboltban sem árultak, ahogy számos étkezdében sem volt elérhető semmiféle alkoholos ital. Az Egyiptomi Bazár mellett egy étterem például nagyjából abból élhet, hogy árul sört és ez messziről jól látszik a teraszán. Egyébként a recepciósok simán segítenek, hogy hol vannak a lelőhelyek, nem te leszel az első érdeklődő.
A vallási-kulturális szokások minden más sztereotípiájával is találkoztunk. Volt hogy a buszon egyedül a lányomon és az édesanyján nem volt fejkendő a busz női utasai közül. Elmentünk a kávézók, teázók előtt, ahol tényleg csak férfiak voltak, meg persze ott ülnek a szőnyegboltjaik előtt naphosszat dohányozgató/teázgató árusok a járdákon. Találkoztunk viszont hidzsábban is teljes nyugalommal dohányozgató lánnyal, meg általában is sok török nő/lány öltözik teljesen nyugati stílusban. Úgy tűnt, hogy a helyi hölgyek kifejezetten adnak arra, hogy miként lépnek ki az utcára, kifejezetten igényesek a ruházkodásra. Ennek a legszebb példája a menyasszonyi ruhák sugárútja, ahol minden második bolt konkrétan női alkalmi (főleg esküvői) ruhákat árul.
Fontos lehet, hogy ugyan számtalan helyen kiírásokkal is felhívják rá a figyelmet, de egész jól meg lehet úszni a borravaló adásának állandó kényszerét.
Ez a Fatih-mecset, egyébként a bélyegképen is ez van.

A mecsetek látogatásakor nőként sehol nincs különbség: fej és vállak lefedve, hosszú szoknya, vagy nadrág. Férfiként viszont különösebben koherens szigort nem tapasztaltam a ruházati előírások terén. Nagyjából mindenhova beengedtek ujjatlan pólóban, meg térdig érő rövidnadrágban. Egyszer adattak rám egy szoknyát, a Hagia Sophia-nál viszont megvetették az alul-felül rendesen takaró, három eurós „kezeslábast” velem is. A vallási rituálé részeként biztosított mosakodási lehetőség ugyanakkor minden tisztelet mellett is rohadt jól esik a 30 fokban.

Két olyan dologgal találkoztunk, amin lépten-nyomon lehetett mosolyogni. Az egyik, hogy a kóbor kutyák olyan dagadtak, hogy némelyik szuszogni is alig bír. Rengeteg a kóbor macska, etetik-itatják őket minden sarkon, a kutyák meg gondolom, hogy körbeturnézzák a macskáknak kirakott dobozokat és folyamatosan degeszre eszik magukat. A másik az orrplasztika turizmus. Nem létezik, hogy ennyi külföldi nő essen orra, ahányat az utcán látni, nagyjából tök egyforma kötéssel az arcán. A Grand Bazaar-ban szembe jött egy orosz hölgy, olyan mokkákkal a szemei körül, hogy nem bírtam nem felröhögni. Gondolom ő sem az orrsövényferdülését rakatta rendbe. És ha már a bazár, megint kénytelen voltam ráébredni, hogy nekem ez az alkudozás egyáltalán nem megy. Viszont amiket akartunk venni, azokat mind megtaláltuk más árusokhoz képest harmad-, negyedáron, műsor nélkül is.

És akkor a kézzel tapintható történelem. Amire számítottam, ahhoz képest sokkal ramatyabb állapotban vannak a Theodosius fal általunk látott szakaszai (sajna a Héttoronyhoz nem jutottunk el). Az Edirne (Adrianople) kapu, ahol II. Mehmed, a Hódító bevonult a legyőzött városba, alig észrevehető, a Kerkoporta (Cirkusz-kapu), ahol a leírások alapján az első törökök behatoltak a város területére az 1453-as ostrom alatt, az meg tulajdonképpen láthatatlan. Nem is teljesen biztos, hogy hol lehetett. Pedig Konstantinápoly elfoglalása a török történelem központi eseménye, II. Mehmed, a Fatih a török történelem egyik legnagyobb alakja. A falhoz közeli, az ostromot egy óriási panorámaképen és egy látványos kisfilmmel bemutató múzeumban a törökök tapsoltak a show alatt, amikor Mehmed megjelent.

A kötelezőkön (Kék mecset, Hagia Sophia, Yeni Cami) túl megnéztük a Szulejmán és a Fatih mecseteket is (meg még pár másikat). Nem utolsó sorban, mert a szultánok temetkezési helyei is mellettük vannak. Úgyhogy miután megnéztem, hogy hol nyugszik, aki Szigetváron csekkolt ki (I. Nagy Törvényhozó Szulejmán), megnéztem azt is, akit – többek között - Nándorfehérváron vertünk szájba (II. Hódító Mehmed). Szomorú, hogy nekünk azért kell a porban keresgélni az Árpád-házi királyainkat, mert az adott történelmi pillanatban pont jelentős török közreműködéssel tették a földdel egyenlővé a székesfehérvári bazilikát és rabolták ki a királysírokat. Sokkal szerencsésebb körülmények között, akár lehetnének ugyanolyan állapotban is, mint Isztambulban a szultánok türbéi. A Fatih-mecset volt az (általunk látott) egyetlen olyan dzsámi, ahol nem volt a turistáktól kifejezetten elzárt terület, merthogy egyáltalán nem voltak hitetlen turisták. Kizárólag helyiek, kaukázusi oroszok (csecsenek, dagesztániak…) és közép-ázsiaiak. Nagyjából egy Kadirov hasonmás-verseny területi selejtezőjét is meg lehetett volna rendezni. Egyébként is rengeteg az orosz turista. A boltok, éttermek invitáló emberei, ha látják/hallják, hogy nem török vagy, kapásból oroszul szólítanak meg.
Ez a Szulejmán mecset.

 Ez pedig II. Mehmed, a Hódító sírja a Fatih-mecset melletti türbében.

A várakozásaimmal ellentétben, a koncepciós eljárásban letartóztatott Ekrem İmamoğlu polgármester észrevehetetlen a város általunk bejárt részein. Kivéve egy szinte eldugott molinót a szocreál városháza bokrai között. Nem tudom miért, de arra számítottam, hogy ennél sokkal láthatóbb, érezhetőbb lesz a polgármester iránti, egyébként teljesen indokolt szolidaritás. Persze könnyen lehet, hogy lassan mindenkit letartóztattak, aki plakátolhatna.
Itt a polgármester a takarásban.

Legyen számunkra valami pozitív kicsengés is. Nem tudom, hogy ez megváltozott-e, de annak idején teljesen elhibázott hangsúllyal tanították a nándorfehérvári győzelmet. Nem a harangszó a lényeg (vagy az újabban félmeztelenül rohangáló Hunyadi), hanem hogy Bizánc bukása után csak 3 évvel, a Magyar Királyság képes volt megállítani azt a hadigépezetet, ami tönkrelőtte Konstantinápoly falait és az erdőn át „becsempészte” a flottáját az Aranyszarv-öbölbe.
Íme az öböl a Galata-híd környékén.

És akkor még néhány kép a városból, ez éppen a Hagia Sophia, a leginkább bizáncinak megmaradt dzsámi. A mögötte álló Hagia Irene meg tulajdonképpen teljesen bizánci templom maradt, hiszen a város elfoglalása után nem csináltak belőle mecsetet, hanem fegyverraktárnak, aztán múzeumnak használták. Bár az épület messze nem múzeum állapotú, ebben kicsit olyan érzése van az embernek, mintha 1450-ben ragadt volna.

Ez a Taksim tér, tele jellegzetes isztambuli elemekkel. Megszokott török család, millió galamb, térkő placc.

Ez a Topkapi palota háreme. Ha a falak mesélni tudnának, ugye. 

Egy szelet rögvalóság egy utcányira a hömpölygő turistaútvonaltól.

Cukrászdai baklava kínálat, a pisztáciás nagyon-nagyon jó volt. Az összes formájában.

Mivel egy utcányival elvétettük a bejáratot, körbemenni meg nem volt kedvünk, a Kariye mecset (az egykori Chora-templom) belseje lesz az egyik olyan látnivaló, amiért érdemes lehet egyszer visszamenni Isztambulba. Gyermekünket a parkban lévő játszótér tökéletesen kárpótolta az elmaradt freskókért.

Európa (balra) és Ázsia (jobbra) a Boszporusz két partján, a Topkapi palotából.

Bár nem feltétlenül úgy tűnik, ez a Kék mecset (Sultanahmet Cami), ami az egyébként kifejezetten húzós belépőárak ellenére, ingyenesen látogatható. A Hagia Sophia 10.000 Ft, a Panoráma Múzeum, vagy a Bazilika Ciszterna (Elsüllyedt Palota) szintén (előbbi szerintem nem feltétlenül éri meg), a Topkapi 20.000 forint (ez viszont annál inkább). Érdemes online jegyet venni, mert elég komoly sorok tudnak kialakulni.

És hogy milyen kedvesek a törökök: alig érkeztünk meg, máris elneveztek rólam egy üzletközpontot az İstiklal utcán! Bárki megtalálja, aki a Galata-toronytól igyekszik a Taksim tér felé és útba ejtené a nosztalgiavillamos útvonalát.

A viszont látásra!