Mivel Montenegro (rendes nevén Crna Gora) az utóbbi években igencsak felzárkózott a mainstream nyaraló célpontok közé, ez a bejegyzés a szokottnál is jobban fog kizárólag személyes benyomásokat tartalmazni. Kezdve azzal a közismert állítással, hogy közúton oda- és visszajutni még mindig egy vergődés. A hazaúton talán a rolbát leszámítva, a világ összes lassú járműve elénk került az utakon, én nem is értem, hogy bírják ki, akik egy-egy éjszaka megállás nélkül letolják egyben az egyébként csak 800-900 kilométert.

Málta minden szempontból közel van Afrikához. Nemcsak a viszonylag közeli partok, vagy az itt dolgozó afrikaiak nagy száma miatt, hanem például már az elindulás is két órás késéssel sikerült, hogy a valettai reptéren még egy órát várjunk a soha meg nem érkező transzferre. Ennyi hiábavaló várakozás után untam meg a telefonos ígérgetést: "várjunk egy kicsit, transzfer ugyan nincs, de mindjárt szereznek 60€ helyett 35€-ért taxit". Odamentem a pulthoz, ahova egy órával korábban is nyugodtan odamehettem volna és megrendeltem egy taxit - gyerekülés felárral együtt 35€-ért.
Tíz perccel később már az éjszakai suhanás alatt tűnt fel a műemlékek bazári, egészen cirkuszi kivilágítása, helyenként olyan volt mint egy kánikulai karácsonyi vásár. Az ébredést követően aztán kibontakozott ez az egyébként kifejezetten szerethető dél-olasz - arab mischung, nem is kicsi nemzetközösségi felhanggal.

Uh, már megint olyan régen írtam, hogy újra kellett tanulnom az admin felületet. Sebaj.

Családbarát bejegyzés lesz, mert egy hároméves örökmozgóval vágtunk neki olyan helyszínek felkeresésének, amiket számos alkalommal meg akartunk nézni a tengerpartra, vagy visszafelé jövet-menet, aztán sosem került rá sor. Most elindultunk csak ezekért és egyáltalán nem bántuk meg. Mivel Varasd és a Krka Nemzeti Park valahogy csak belefért korábban, most a Plitvicei-tavak, Csáktornya és a zalakomári (kápolnapusztai) bivalyrezervátum voltak az úti célok. 

Nem is olyan rövid kihagyás után (te jó ég, majdnem két év!), megpróbálkozok egy friss bejegyzéssel.
Immár családosan, még éppen a NER határzára előtt jutottunk el majdnem Zára városáig (igen, borzalmas, direkt volt), azaz öt év kihagyást követően újra eljöttünk Pagra. A Zengg és Zadar megyék határán, szárazföldről könnyedén - hídon - megközelíthető, helyenként meglepően kopár szigetre kicsit olyan megérkezni, mint a holdraszállás. A sziget déli oldalán lévő híd felől még hagyján, de akik északról érkeznek a komppal, azoknak a csont száraz sziklákat látva nem a mediterrán szigetvilág fog feltétlenül beugrani. Van a szigeten vagy két tucat apró falucska, olyan 300 km tengerpart, rengeteg olajfa, birka és egy sólepárló. Nagyjából ezekről ismert egyáltalán, azaz a csipkéről, a sóról és a pagi sajtról. Utóbbi beszerzésében kihasználtuk helyzeti előnyünket, a vagy húsz éve rendszeresen itt nyaraló barátaink kapcsolatait, így a meglehetősen húzós bolti árakhoz képest valamivel befogadhatóbb összegért vásároltunk vagy másfél kilót. Gasztro kalandok és 80-as évekbeli egész falas poszterek a tovább után.

Kicsit rendhagyó poszt következik, hiszen csupa olyan helyről fog szólni, ahova aligha jutna bárkinek eszébe nyaralást tervezni. Az erdélyi Mezőség nagyjából egy magyar megyényi, dimbes-dombos terület. Mindig is több nemzetiségű táj volt, mára a szászok és a zsidók eltűntek, a magyarok is egyre kevesebben vannak. Szórvány, a szó szoros értelmében, mert falvak szélén, tanyákon, világvégi kis házacskákban élnek és bizony egyre csak fogyatkoznak. Őket látogatjuk meg évek óta karácsony előtt, az Angyalok a Mezőségen szeretetakcióval.

Ha hirtelen belegondolok, lehet hogy a Gerecsében eddig csak télen jártunk, de akkor biztosan. A Turul-szobornál meg valószínűleg még soha, úgyhogy a festői Tatabánya szélén letettük az autót a pazar állapotban lévő szanatóriumnál és egy közepesen komoly körrel megnéztük az erdőt, meg az emlékművet. A jó isten óvjon meg bárkit, aki idekerül ebbe a kórházba és bár őszintén remélem, hogy a látott épületben már semmiféle kezelés nincs, egy viszonylag friss tábla a bejáratnál e tekintetben nem sok jót ígért. Vissza a magyar egészségügyből a természetjáráshoz: néhány (szinte észrevehetetlen) barlang mentén felmentünk a Halyagos-rétig, onnan az Öreg tölgyfa pihenőig, aztán kikeveredtünk a betonra és felslattyogtunk a Turulig, továbbmentünk a Szelim-barlanghoz, onnan meg le a hegyről, vissza a kísértetkórházhoz. Komolyabb kilátással, kitettebb szakaszokkal találkoztunk már erre-arra, legutóbb a Börzsönyben is voltak szebb panorámák, de az őszi erdő mindig megéri. Itt is kifejezetten szép volt az útvonal, mutatom is.

Pár hete pont olyan szép idő volt, mint most, úgyhogy kiszaladtunk a Börzsönybe járni egyet. Márianosztrára esett a választás, az útvonalban voltak kis vizek, "komoly" csúcstámadások, elég penge kilátópontok és egy kis Dunakanyar. A falu szélétől a Bezina-patak mentén mentünk el a Bezina-rétig, onnan az erdei vasút Nagyirtáspuszta megállójáig (ahol elképzelni nem tudom, hogy nézhettem el az irányt, hogy nem vettem észre a jelet), majd a Sas-hegy, a Nagy-rét, a Sós-hegy, a Lengyel-rétek, végül a Kopasz-hegy következtek. Összesen nem volt több, mint tizenkét kilométer és a három csúcs sem megoldhatatlan (egyáltalán nem az).
Ugyanez képeken.

Sok élhetetlen hely van a világon, de Svájc és Liechtenstein egészen biztosan a legelviselhetetlenebbek között vannak. Akárhová néz az ember, csak a nélkülözés és a kilátástalanság, ezek a világ különösen szerencsétlen részei. Ennyit Lázár János Európa-felfogásáról, most próbálkozzunk meg a valósággal. Mivel Zürichben már jártunk a blogon, Vaduzban meg az életben is csak alig valaki, jöjjön néhány kép a hercegség fővárosából, meg az általam eddig látott legszebb svájci városból, Luzernből.

Mivel Barcelonát a várakozásoknak megfelelően, pár nap alatt strandolással, múzeummal, meg az összes kötelezővel együtt letudtuk, megnéztük a vidéket is. Nem tudom, ki hogy van vele, de én akárhol bérelek autót, hét szentség, hogy utánam küldenek valami extra költséget. Általában gyorshajtás (innen is az jött), de most éppen egy a szolgáltató által ki nem fejtett 700 randos tételen is megy a vita egy dél-afrikai kölcsönzővel. Még szerencse, hogy megkötöttünk egy szemérmetlenül drága "super cover" biztosítást a kocsira, ami minden kiadást fedez. Hogy hogy nem, kivéve a közlekedési bírság kezelési költségét.
Ha Barcelona a modern, a vidéki Katalónia a középkori építészet miatt lehet emlékezetes. Meg az eszméletlen Dalí múzeum miatt, de arról majd később. Messze nem jártuk be tokkal-vonóval Katalóniát, de ízelítőnek tökéletes volt ez a pár kisváros és tengerparti szakasz, amiket láttunk. Hajtás után jönnek is sorban.

Tudok-e olyat mesélni, amit még nem írtak le Barcelonáról? Lehet, hogy nem, de teszek egy kísérletet.
Afrika után egy "nézzük meg, hova van olcsó jegy" alapú, rendkívül alaposan előkészített, klasszikus városlátogatással vezettük le a nyarat. Külön szerencse volt, hogy egy napi ajánlatnak köszönhetően összejött az ideális szállásválasztás. Egy egyetemekhez közeli, metróhoz három percre lévő szállodát fogtunk ki, ahonnan, közvetlen busz volt a partra (utóbbi kettőt valószínűleg a város bármelyik pontjáról elmondhattam volna) és feltételezem, hogy nem véletlenül hagyták egy hétig üresen az eredetileg minibárnak szánt kis hűtőt a szobában. Megérkezéskor rögtön szembesülsz vele, hogy a metróvonalak, mint a pókháló, úgy szövik be a város. A buszok egy kicsit sűrűbben. És (most figyelj, Budapest!) minden busz és metró légkondis - már amikre felszálltunk. Érdekes volt egyébként, hogy egyik percben úgy gondolod, hogy akár Budapest is lehetne ilyen kóser hely, a másikban meg vagy róla győződve, hogy sosem. Mert Barcelona valahogy jobban ki van találva, attól függetlenül, hogy természetesen nem minden helyi örül feltétel nélkül a turisták tömegének. Meg ott a tenger, ami nem elhanyagolható különbség. Behozni is csak a globális felmelegedés segítségével lehetne, bár addigra meg Barcelona szállna ki a versenyből, mire Budapestnek tengerpartja lenne.
A szokásosnál is több kép lesz, neki is kezdek.

Botswana után (közben) a Viktória-vízesés volt a nyári körút utolsó állomása. Kora reggel indultunk a botswanai Kazungulából a zambiai Kazungula felé, hogy minél hamarabb Livingstone-ba érjünk. A nagy sietségben átvertek a taxi árával, aztán egy önkéntes "segítő" a kompjegy árával és a zambiai taxival. Sőt, sikerült úgy átmenni Zambiába, hogy tulajdonképpen fogalmunk sem volt a kwacha - dollár árfolyamról, úgyhogy még az átváltással is lehúztak. Mondanom sem kell, hogy annyira nem voltak vészesek az árak, hogy elsőre bármelyik túlárazás feltűnt volna. Éppen ellenkezőleg, még így is röhej volt mind. A földrajz iránt élénkebben érdeklődőknek mondom, hogy van itt a Zambézin egy négyes határszakasz, itt ér össze Botswana, Namíbia, Zimbabwe és Zambia. Hűtőmágnes gyűjtők viszont ne reménykedjenek, egyik ország sem képviseli magát semmiféle kínálattal. És akkor bele is csapnék a képes beszámolóba, lesz film is a vízesésről, érdemes kitartani!

Legutóbb ott fejeztem be a botswanai túra leírását, hogy egy írói bravúrral kihagytam a Chobe Nemzeti Parkot, hogy senkit ne terheljek agyon a terjedelemmel. Ez a hiánypótlás.
Felvéve a fonalat, miután az Okavangonál "némiképp" csalódtunk a városi terepjáró képességeiben, nem ragaszkodtunk az eredeti tervhez, hogy 300km-t megteszünk homokban és nyílegyenesen megyünk át Kasane-be. Inkább kerültünk a betonon, komótosan átgurultunk a határvárosba, másnapra meg eldöntöttük, hogy bérlünk egy rendes szafari autót sofőröstül. Nagy meglepetés Kasane sem volt, eddigre már megszoktuk, hogy a mellékutak egytől-egyig homokból vannak, szállásunk lenyűgöző, városszéli környezete meg kifejezetten üdítőleg hatott. Mivel határváros (innen indul a komp a Viktória-vízesés és Zambia felé) és a Chobe Park legurbanizáltabb "bejárata", Kasane kivételesen jól felszerelt, tényleg van minden. Például bent a városban legelésző elefántok, akik alkalmanként egy-egy kertbe, udvarba is benéznek. Ahogy a szállásunk recepciósa/mindenese mesélte, ilyenkor a vadvédelmi hatóság jobban védi az állatokat, mint az embereket. Ha van egy karambol az úton, várhatsz egy órát, mire odaér bárki, ha rálősz egy elefántra a saját kertedben, öt percen belül ott vannak. És ha már a személyzet, itt is roppant kedvesek, segítőkészek voltak és alig húztak le bármi náluk megrendelt szolgáltatással. Utóbb kiderült, hogy a taxitól kezdve a belépőkig mindenhez hozzátették a maguk kis jutalékát, de kit tud ezért haragudni? Harminc pulás taxi útért fizettünk 150-et :) Viszont amíg átmentünk a Falls-hoz, egy vasat nem kértek érte, hogy otthagyjuk az erőművet és tényleg mindent perceken belül elintéztek. Például fél napos autós és fél napos hajós szafarit olcsóbban, mint amennyiért korábban csak a reggeli három órás vadlesre kaptunk ajánlatot. Mondjuk Afrika ilyen, nem tudsz elég okos lenni és folyamatosan résen lenni, hogy mikor mivel húznak le. Néha annyira olcsó egyébként egy szolgáltatás (a taxi jellemzően ilyen), hogy fel sem merül benned, hogy a dupláját fizeted, mint egyébként kellene.
Lényeg, hogy délután kényelmesen megérkeztünk, bevásároltunk pár napra, rendeltünk hajnalra autót a nemzeti parkba és kulturáltan rákészültünk a további élményekre. Ezekről lesznek a képek, meg csináltam megint egy videót is.

Ott tartottam, hogy túl voltunk Dél-Afrikán és egy éjszakát rápihenve a mozambiki élményfürdőre, egy autócserét követően megindultunk Botswana felé. Nem vállalok nagy kockázatot, ha arra tippelek, hogy az egész generációm agyába ivódott be a "Sivatagi show", meg az "Istenek a fejükre estek" jó néhány képkockája. Nagyjából ezekből a filmekből tudtam már kisgyerekként, hogy a Kalahári, meg főleg az Okavango-delta a világ legfainabb helyei kell, hogy legyenek és milyen szerencse, hogy mindkettő ugyanabban az országban van. El is suhant az a harmincpár év és nagyívű tervekkel nekiindultunk. Letoltunk 3000 kilométert az országban, végigmentünk a Transkalahari Highway-en, megnéztünk két nemzeti parkot, meg a fővárost és elkövettünk olyan óvodás hibákat, hogy tényleg csak kiröhögni tudtuk saját magunkat. Erről lesz a szokásos módon egy csomó kép és egy videó.

Dél-Afrika után az volt a terv, hogy egy rövid maputoi városnézést követően, a harminc különböző forrásból ellenőrzött, vadonatúj és kiváló minőségű úton lezúgunk Ponta do Ouro-ba és pár napig az ígéretes nevű R&R koktélon fogunk élni. A terv rögtön a határátlépésnél megváltozott, ugyanis a Maputo-ra szánt néhány órát városnézés helyett a határon, vízumainkra várva töltöttük. Viszonylag friss lehetőség, hogy egyáltalán lehet itt vízumot venni, korábban a legközelebbi mozambiki követségen kellett intézni. Gyorsabbnak valószínűleg most is gyorsabb lett volna a hagyományos út, ugyanis hét darab vízum kiállítása és beragasztása meghaladta az informatikai rendszer képességeit. Miután hétből hatunkat lefényképeztek és bevitték mind a hét útlevelet, bátorkodtunk szólni, hogy valami nem stimmel. Röpke két órával később már mehettünk is tovább és alig volt észrevehető, hogy melyik útlevélből kellett kigőzölni a más nevére szóló, de oda beragasztott vízumot. A másik apró kellemetlenség, amit egyébként más afrikai országok esetén is nehéz elkerülni, az az "önkéntes" segítők hada, akik néhány helyi bankjegyre hajtva ajánlják fel segítségüket az általában rendkívül bonyolult belépési ügyintézésben. Legtöbbször egyetlen papírt kell kitölteni, alap személyes adatokkal (a legnagyobb bohózat eddig talán az Uganda - Ruanda határ volt). Mozambik esetén a portugál nyelvű dokumentáció nem kifejezetten segít, de dicséretére váljon "asszisztensünknek", hogy adott kölcsön hetünknek egy darab tollat, lefordított egy sort, amit nem tudtunk megfejteni, majd derekasan kivárta velünk a két dög unalmas órát és a néhány dollárnyi honoráriummal elégedetten távozott. Tegyük hozzá, hogy ottlétünk alatt rajtunk kívül egyetlen más versenyző próbálkozott vízum beszerzésével, úgyhogy sok ügyfélről nem maradt le. Szóval Maputo ugrott, így Matolánál délre fordulva indultunk Ponta do Ouro felé.

Tulajdonképpen van valami felfelé ívelés abban a sorrendben, hogy Lion Park, Pilanesberg és végül a Krüger. Utóbbiról már több részletben zengtem ódákat, lehetetlen megunni és ha bárki Dél-Afrikában jár, ha valamit, ezt ne hagyja ki. A recept idén is változatlan volt: hajnali kelés, gyors kávé-tea-reggeli és nyitásra ott toporogtunk a tábor kapujánál, hogy minél hamarabb kint lehessünk az állatok között. Bár odafelé menet beleestünk a vér profizmus csapdájába, emlékezetből megálmodtuk, mennyi idő alatt érünk el a nemzeti park bejáratától az első szálláshelyünkig. Csak egy olyan 80km-t tévedtünk, de szerencsére időben kiderült, hogy el vagyunk tájolva, így ugyan viszonylag feszített tempóban haladva, de simán beértünk a táborhelyre a kapuk zárásáig. Ezzel nem kevés büntetéstől kímélve meg amúgy is megtépázott pénztárcámat. Óriási meglepetések végül nem voltak, a legtöbb állatot kora reggel és a Skukuza - Tshokwane - Satara camp-ek és megállók környékén láttuk, illetve a Sabie folyó mentén stabilan volt mindig miért megállni. Első szállásunk Letaba volt. Én nagyon szeretem, mert tele van a környék vízilovakkal, hajnalban millió állat jön le a folyó( maradéká)hoz inni és kicsit talán szellősebbek is az utak, mint Skukuza és Satara környékén. Ide kellett komolyan tekernünk, hogy beérjünk. Másnap innen Pretoriuskop (az egyetlen táborhely, ahol még volt egyáltalán szabad szállás) már kényelmes sétatempóban telt, ahogy később a Crocodile Bridge kapu is Komatipoort és Mozambik felé. De ne ugorjunk ennyire előre, először ámuljunk a Krüger elképesztő "állatgazdagságán", sok képpel és egy videóval.