Kicsit rendhagyó poszt következik, hiszen csupa olyan helyről fog szólni, ahova aligha jutna bárkinek eszébe nyaralást tervezni. Az erdélyi Mezőség nagyjából egy magyar megyényi, dimbes-dombos terület. Mindig is több nemzetiségű táj volt, mára a szászok és a zsidók eltűntek, a magyarok is egyre kevesebben vannak. Szórvány, a szó szoros értelmében, mert falvak szélén, tanyákon, világvégi kis házacskákban élnek és bizony egyre csak fogyatkoznak. Őket látogatjuk meg évek óta karácsony előtt, az Angyalok a Mezőségen szeretetakcióval.

A szervezés részével nem untatnék senkit, bár nem kevés meló 20-30 önkéntes munkáját koordinálni, összeállítani az útvonalakat és megtervezni, hogy fogunk pontosan eljutni mind a hatvan faluba. Néhány éve kinőttük a Mezőséget, már székelyföldi útvonalaink is vannak. Néhány kivétellel csupa olyan falu, aminek a legtöbben a nevét sem hallották soha.
Egy valami nem változott a kezdetektől: mindig kézből-kézbe adjuk át az ajándékokat, akit csak lehet, személyesen keresünk fel és mindenkihez bekopogtatva kívánunk boldog karácsonyt.
Itt éppen Mezővereságyházán oldjuk meg, hogy a csöppség minél több édességet tudjon elvinni magával.

Mert hogy angyaljárás, hiszen Erdélyben az angyal hozza az ajándékot, nem a Jézuska. És hogy még mesebelibb legyen, olyan tündéri falunevekkel van tele a Mezőség, mint Ördöngösfüzes, Melegföldvár, Vasasszentegyedivölgy, Aranylábútuson, Magyarszarvaskend, vagy Szépkenyerűszentmárton.
Ez a kép például Felsőtökön készült.

Az idei évben kivételesen nagy havazás köszöntötte a csapatot, volt ahol 40 centi hó esett. Az utakat meglepően tisztességesen takarítják ugyan, de jó pár szakaszon olyan az útminőség, hogy a hókotró az ekét nem meri teljesen letenni, úgyhogy marad egy öt centi letapadt nehezítés. A falvakban a mellékutakon meg vagy végigmegy egy traktor valami sufnituning lapáttal, vagy megoldja majd az idő. Miután Oroszfáján majdnem fejreállt az autó, Esztényben már nem kockáztattunk, elvittük az ajándékokat mindenkinek talicskán.

Ez a falu széle, az utolsó házban is magyar nyugdíjasok laknak.

Ő Polgár Anna néni, ő a gondnok Komlódon. Itt már csak 19 idős nyugdíjas a falu magyar közössége.

Hozzá errefelé lehet felsétálni.

Ilyesmi rozoga épületekből elég sokkal lehet találkozni. Bármilyen hihetetlen, van amelyikben még laknak.

Ez a már emlegetett Oroszfája. Számtalan másik falucskához hasonlóan, itt is fogy a lakosság. A magyar is, a román is. Elmennek jobb esetben egy közeli városba dolgozni, rosszabb esetben külföldre. Az öregek maradnak, aztán az ünnepek alatt vagy rájuk nyitja valaki az ajtót, vagy nem.

Általában nem is a csomag a fontos (bár biztosan van annak is keletje), sokkal inkább az, hogy a messziről jött vendég bekopog és magyarul kíván boldog karácsonyt. Hiszen valóban van, akit csak a tiszteletes látogat meg az ünnepek alatt. A tiszteletesek és a gondnokok nekünk is rengeteget segítenek, nélkülük aligha találnánk meg a leginkább rászoruló családokat, időseket.

Az idei évben Mezőpanit, egy kivételt jelentő, színmagyar falu volt a "központ". Itt látták vendégül az önkénteseket, ide tértünk vissza esténként egy-egy útvonal bejárását követően. Korábban Mezőbergenyén és Magyarfülpösön is "táboroztunk", utóbbi helyszínen ráadásul a gyerekotthon termeit tudtuk használni.

Mert adományok évről-évre szép mennyiségben érkeznek. Mindig dugig pakolt autókkal indulunk és nem kis logisztikát igényel ennyi minden mozgatása. Így néz ki egy adott útvonalra megpakolt kisteherautó indulás előtt.

Egyáltalán nincs minden évben akkora hó, mint az idei. A falvak a decemberi Mezőségen általában így néznek ki.

Itt a völgyben Melegföldvár, Buza felől érkezve a dombokon keresztül.

Bármerre is járunk, szinte minden látogatás egy külön történet. A képen látható néni például csodálatosan énekel és bárki jár nála, mindig szívesen ad is elő valamit. Mivel az elképesztően gazdag kultúrájú Mezőségen járunk, az előadás valamilyen helyi magyar dal szokott lenni.

Ő a magyar honvédség utolsó katonája Mezőveresegyházán.

Ez egy kedves történet volt, szintén Mezőveresegyházán. A néni szín román, nem is tudott soha magyarul. Magyar férjével viszont évtizedekig jártak a református templomba, aztán a néni sajnos egyedül maradt. Viszont azóta is ugyanabba a templomba jár és magyarul sem tanult meg jobban.

Ilyen a mezőségi táj. Legelők, kaszálók, dombok. Az erdőket már régen kiirtották, csak foltok maradtak itt-ott.

A rászoruló családokon és időseken kívül, igyekszünk minden utunk során minél több gyerekotthont is felkeresni. Ezek a szórványkollégiumok a magyar nyelvű oktatás utolsó bástyái. Mert hiába tudjuk, hogy a nyelvet a templom és az iskola őrzi meg, ha egyre kevesebb a gyerek. És még kevesebben vállalják a plusz nehézségeket, hogy a gyerekeket magyar osztályba járassák. A kollégiumok egy része összegyűjti a gyerekeket a környékbeli falvakból, más részük pedig csángó gyerekekkel tölti fel a létszámot. Az általában igaz, hogy ezek a gyerekek egészen borzasztó körülmények közül érkeznek, a nevelők és intézményvezetők pedig napról napra, hónapról hónapra teljesítenek óriásit. Ők Magyardécse kollégiumának lakói.

Ahogy említettem korábban, a Mezőségen kívül a Nyárád mentére, Sóvidékre, a székely tanyavilág néhány részére és Maroshévíz környékére is eljutunk. Ők a nyárádremetei gyerekek tavaly karácsony előtt.

Ők pedig a mezőségi Tóvidéken találkoztak néhány éve az angyalokkal.

Innen is köszönöm azoknak, akik önkéntes munkájukkal segítették az idei akciót, de ugyanolyan hálával gondol mindenki azokra, akik adományukkal támogatták a kezdeményezést. Sem egyik, sem másik nélkül nem működne.
A képek néhány kivétellel sajátok, a többi az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány tulajdona.
Sokkal-sokkal több kép itt található az idei, itt pedig a tavalyi akcióról.

Boldog karácsonyt mindenkinek!