Mielőtt átköltöztettem a blogot a wordpress-ről a blog.hu-ra, valahol az előtt hagytam abba Ugandában, hogy felszálltunk egy olyan Tanzániába induló repülőgépre, amilyennel utoljára Indiana Jones utazott Ravenwood professzor lányához Nepálba, kövér vörös pöttyöket pontozva a térképre. Hangyányit rettegtem tőle, hogy belőlünk is csak ilyen apró vörös pacák fognak maradni, de érdekes módon, valahogy komfortosabb érzés volt ezen a gépen repülni, mint például az Egypt Air Budapest - Kairó járatán.
A Kilimanjaro reptérről a festői Arusháig rögtön feltűnt, hogy Tanzánia kicsit lepukkantabb, mint Uganda. Ami Ugandában legalább kőből van (vagy tapasztott ház), az itt simán lehet fa. Társaságunk tagjai egyébként nem tudtak száz százalékosan megegyezni, hogy melyik ország kotladékabb, vagy hol szomorúbb az utcakép, úgyhogy talán legyen döntetlen.
Ami újdonság volt, az az utcai árusok megszállása, bárhol is állj meg a turisztikai célpontok közelében, vagy az azokhoz vezető úton. Messziről kiszúrják a szafarira induló autókat, távolsági buszokat, vagy a turistákat szállító bármilyen járművet (nincs nehéz dolguk) és megpróbálnak az ablakon keresztül eladni valami felbecsülhetetlen értéket.
Két módon próbáltuk leszerelni őket.

Egyik a "honnan jöttél" kérdésre "az Atlantiszról" válasszal, ami teljesen sikertelennek bizonyult, mert általában tökéletesen megfelelt nekik. A másik, hogy vállalhatatlan alacsony árakat mondtunk a portékára és vásárlásra hajlandónak mutatkoztunk. Ez meg azért nem működött, mert legtöbbször előbb-utóbb hajlandóak voltak eladni annyiért is a cuccokat. A boltokban látott ár nagyjából negyedéért.
Ha hiszed, ha nem, bevallani, hogy magyar vagy, az alku szempontjából egyenlő a tökön szúrással. Kelet-Afrikában ugyanis nem csak meglepően sokan ismerik a Hungary nevet, de általában nagy és erős országnak is gondolják. És tudod miért? Mert az anno Kelet-Afrikát is elárasztó összes Nokia terméken azt olvasták, hogy Made in Hungary. A több mint 50milliós népességből kettőnél több tanzániait nem világosítottunk fel a szomorú valóságról, úgyhogy nem romboltuk porig Magyarország reputációját a térségben.
Az árú kínálatról annyit, hogy a boltok rogyásig vannak dél-afrikai élelmiszerekkel és elképesztő méretű az indiaiak kezében lévő kereskedelem. Ékszertől az ázsiai szemétig, minden indiai kézben van. Ugyanez volt Ugandában is, amíg a szép emlékű Idi Amin ki nem rugdalt minden indiait az országból.
Arushába megérkezve, 20 perc alatt megegyeztünk a szafari szervezőjével és elkezdhettük gasztronómiai tényfeltáró munkánkat. Az érdeklődőknek mondom, hogy a Serengeti a legjobb sör, aztán a Safari, végül a Kilimanjaro. Viszont óriási örömömre volt Tanzániában is Savanna Dry, amitől elmorzsoltam egy könnycseppet a szemem sarkában. Minden egyes nyitásnál.
A szálloda egyik alkalmazottja, Sam vitt el minket egy igazi helyi kajáldába, mert azt kértük, hogy ne valami parasztvakító helyre menjünk, hanem ahol ők szeretnek kajálni. A kifőzde összesen vagy négyféle ételt kínált. Egy elképesztően jó erőlevest, illetve az abban megfőzött csirke-, marha-, vagy kecskehúst grillezve. A levest a hús mellett egészen biztosan faggyúból, meg csontokból is főzik, de tényleg rohadt jó volt lime-mal és erős paprikával.
A húsokat fél kilós, kilós tálakon hozzák, kézzel lehet rámenni a cafatokra, főleg a kecske nagyon jó. Ketten ettek hozzá ugalit, ami a helyi puliszka és ugyanolyan szar. Ebben a kajáldában futottunk bele a magyar-horvát vízilabda VB-döntőbe, amikor visszaértünk a szafariról. Egészen biztos, hogy a rajtunk kívül a kajáldában ücsörgő vagy 100 helyi közül senki nem is látott korábban vízilabda meccset. Viszont értékelték a lelkesedésünk és a meccs végére páran már velünk szurkoltak a magyaroknak.
Tanzániába viszont senki nem az ugali miatt jön, hanem szafarizni. Meg Zanzibárra, amit mi kihagytunk, mert 16-17 kelet-afrikai napba minden nem tud beleférni. Úgy állítottuk össze a programot, hogy lássunk több parkot és lehetőleg a vonuló csordákat is. Így egy éjszakát a Manyara tónál, kettőt a Serengeti északi részén, kettőt a központi régióban és egy éjszakát a Ngorongoro kráternél töltöttünk. Ez a három park (és negyedikként a Tarangire) tulajdonképpen egy régió, mégis különböző élőhelyek. A Manyara a bozót, a Serengeti a szavanna, a Ngorongoro meg egy kaldera, ahova a természet elképesztő mennyiségű állatot zsúfolt össze.
Aki rendszeres nézője a Natinal Geographicnak, az pontosan tudja, hogy az afrikai természetfilmek 90%-át a Serengetiben, a Ngorongoro kráterben és a Krüger Parkban veszik fel (a maradékot meg Botswana-ban), úgyhogy nagy zsákbamacska nem volt, hogy mire számíthatunk majd.
Mivel a tanzániai parkokban összesen két opció létezik a szállásra, nagy dilemmát ez sem jelentett. Vagy sátrazol, vagy kifizeted a világ pénzét a nemtommilyen resort-okban. Utóbbiakat nagyjából a Mészáros Lőrinc kaliberű vállalkozó zsenik tudják megfizetni, bár pont őt nem hiszem, hogy fenyegetné ilyen kiadás, valószínűleg a térképen Afrikát nem tudná megtalálni, nemhogy Tanzániát.
Akaratlanul is adja magát az összehasonlítás a Krügerrel, bár végül arra kellett jutnom, hogy tulajdonképpen értelmetlen. Kezdve azzal, hogy a tanzániai parkokban nincsenek aszfaltozott utak és csak valami egészen hosszadalmas utánajárást követően tudsz saját autóval, te magad vezetve bejutni. Ehhez képest a Krüger a self drive-val és a kényelmes kis bungallóival az infrastruktúrát tekintve agyonveri Tanzániát. A Serengetiben olyan utakon száguldoznak a batár terepjárókkal a guide-ok, amikre a Krügerben alig-alig mész rá.
Olyan bordázott, poros, csontszáraz utakon veretsz napokig, hogy néha az életkedved is elmegy a por, meg az egy-egy állathoz odasereglő 30-40 (nem túlzás) autó miatt. Tanzániában szafarizni egy beépített alakformáló rázógép, csak sokkal idegesítőbb és drágább.
A parkokban az alkalmankénti tömeg még úgy is igaz, hogy elég komoly távolságokat jártunk be, a vonuló csordákat például északon, a Mara folyónál értük utol, hogy lássunk folyón átkelést is. Arushában megismert vezetőnk, Jonhson tényleg mindent megtett, hogy lássunk mindent, amit szeretnénk. Nem kicsi volt az öröm, mikor megláttuk az első zebra és gnú csordákat, hogy még nem értek át a Masai Mara Parkba, Kenyába. A folyó környékén reggeltől késő délutánig üldöztünk kisebb-nagyobb csoportokat, mire az egyik hajlandó volt át is kelni, nem csak fel-alá sétálgatott a folyóparton (majd a videóban benne lesz).
A három park tényleg hibátlan volt, mindenféle eseményeket is láttunk, bár a körülmények miatt nekem párszor a tököm tele lett, de ezt betudom az öregedésnek. A Lobo Campben éjjel arra ébredtem, hogy valami egy méterre legel a sátortól. Na mondom, végre látok tarajos sült (eddig csak úgy láttam, hogy egy leopárd ette). Egy köhögéssel megugrasztottam, feltéptem a sátor cipzárját, rávilágítottam és megláttam, hogy egy bivaly. Kár, hogy nem rohantam ki hozzá. Aztán a Serengeti közepén a táborba bejött éjjel egy csapat hiéna és darabokra cincált egy nem is tudom mekkora szemetes konténert. Fél éjszaka lehetett hallani a mókát, mondjuk a sátrakban ritka nagy kuss volt egész éjjel. Végül a Ngorongoron jött be a táborba - a kempingezők nagy örömére - a víztartályhoz egy szomjas elefánt. Merthogy a sátortáborok körül sehol nincs semmiféle kerítés, ott alszol a vadonban. A kráternél egyébként kétezer akárhányszáz méteren kifejezetten hideg is volt éjjel, sokan már vacsorázni is hálózsákban jöttek. Merthogy a "csomag" része, hogy a sofőr mellé szakácsot is viszel magaddal, aki míg te szafarizol, elkészíti a kajákat és költözéskor összepakolja a sátrakat.
Még annyit a táborokról, hogy a vizesblokkok azért tartogatnak némi meglepetéseket. Vagy kevés zuhanyzó van (a Lobo Campben például nemenként egy-egy), vagy minősíthetetlenek a wc-k és/vagy bokáig állsz valamilyen lében. Ha szerencséd van, akkor kifogsz egy közepesen erős úttörőtábor színvonalat, vagy beéred alkalmanként pár nedves törlőkendővel.
A másik hiányérzet, hogy mivel egész nap egy guide-ra vagy bízva, nincs meg a felfedezés öröme. Amíg a Krügerben te magad is találsz állatokat, itt folyamatosan cébéznek a sofőrök, címre visznek folyamatosan. Nagyon ritka, hogy te találj rá valamire. Johnson egyszer keresett nekünk külön oroszlánokat a Serengetiben, én meg kiszúrtam a kocsiról egy tényleg ritka karakált a Ngorongoro kráterben, de tulajdonképpen ennyi. Meg persze a folyón átvergődő gnúk a Marán, ahol kerestük őket órákig, hogy elinduljanak.
Furcsa még a fájóan sok elütött állat. A 70-80-cal száguldozó dzsipek egyrészt kirázzák a lelket belőled, másrészt nem sok esélyt hagynak az állatoknak, ha eléjük kerülnek. Pláne estefelé, mert itt a táborhelyre beérés is rugalmasabb. A Krügerben mindenki maximum 50-nel megy (döntően aszfalt utakon) és fixen beér este időre az elkerített táborokba. De hogy azt is elmeséljem, ami meg Tanzániában jobb, itt nagyságrendekkel több látható állat van. Annyi faj talán nincs, mint a Krügerben, de rengeteg a nagymacska, a vonuló csordák meg fantasztikusak.
Hogy mekkora hülye az emberiség és ilyet már tényleg csak itt láthatsz, annak megvan a böjtje az árazásban. Horribilis belépőket (conservation fee a becsületes neve) kérnek, egy autóval a Ngorongoro területen csak áthajtani is 300$, a Serengetibe meg el sem tudsz jutni másképp, csak erre. Hogy leragadjak a Krügerhez való hasonlítgatással, orrszarvút itt az egy hét alatt egyet láttunk a borjával, kizárólag távcsővel kivehetően. Létezik valamilyen visszatelepítési program, éppen Dél-Afrika segít be ebben. Amikor viszont szóba került, hogy lebetonoznák az utakat a tanzániai parkokban, állítólag Dél-Afrika befenyítette Tanzániát, hogy akkor kiszáll a visszatelepítésből, ha Tanzánia "tönkreteszi az eredeti élőhelyeket". Nyilván semmi köze nem volt hozzá, hogy rendes utakon tízszer ennyien jöhetnének Tanzániába is. Az utak változatlanul kriminális állapotáról a másik, amit hallottunk, hogy pont a helyiek tiltakoznak a felújítás ellen. Ha én maszáj lennék és egész évben nyelném a port, kerülgetném az ezerrel száguldozó dzsipeket, a zajtól meg nem tudnám nyugodtam őrizni a legelésző teheneket és kecskéket, inkább támogatnám, hogy legyen rendes út lassítókkal és betartatott sebességkorlátozásokkal. Dehát nem vagyok maszáj. Van aki azt mondja, hogy megölné a romantikát, ha lennének beton utak. Szerintem megakadályozná a szilikózist.
Vissza az állatokhoz: itt sokkal kevesebb az elefánt, mint Dél-Afrikában, kudu meg egyáltalán nincs. Ami a Krügerben az impala, az itt a Thomson-gazella, a gnú és a zebra. Csak sokkal több. Rengeteg topi és hartebeest (vörös tehénantilop) van, tele a park oroszlánokkal, gepárdokkal, leopárdokkal és főleg a Ngorongoro hiénákkal. Itt sokkal nagyobb esélyed van elkapni valamilyen akciót, a Krügerben ha különleges szerencséd van, akkor látsz valamit eszegető ragadozót, de itt simán elkaphatod azt is, ahogy vadászik. Az oroszlánok például már takarásnak használják a dzsipeket. Egyszer egy nőstény annyira ment el tőlünk, hogy ha kinyitom az ablakot, elérem a hátát. Máskor egy komplett oroszlán falka sétált át az autók között.
A Serengetiben úgy érzed néha, hogy autós macskaüldözésen veszel részt, a Ngorongoroban meg orrszarvú kergetésen. Utóbbi sajnos sikertelen volt, amikor ott jártunk, már egy hete nem láttak egyetlen példányt sem, pedig vagy húsznak kellene lennie a kráterben. Egy parkőr azt mondta, hogy a hidegben behúzódnak a fák közé, nem bírják a szelet. És miért ne hittünk volna neki?
És hogy mit okoznak az utak az egyébként elnyűhetetlennek tűnő, 20 év körüli Toyota dzsipeknek? Felszínes megfigyelésünk szerint, a miénk nagyjából középkategóriás lehetett az autóparkban. Ebben a hét nap alatt leszakadt egy akksitartó pánt, bezuhant két ablak, leesett egy napellenző, leszakadt a CB-t tartó műanyag, szétesett az elektromos készülékeket töltő alkalmatosság és kaptunk egy defektet. Van a Serengetiben egy igen impozáns szerviz (pont amilyenek a vizesblokkok), a sufnituning Mekkája. Bár valószínűleg mindent megjavítanak, csak itt szigszalag helyett drótokat használnak és hegesztenek.
Elég a száraz dumából, innentől képek, a végén meg videó.

A festői Arusha legismertebb látnivalója (nem tudom melyik szót kellene jobban idézőjelbe tenni) ez az óratorony. A számlapján az igen autentikus Coca-Cola felirattal.

A másik kihagyhatatlan érdekesség a Tanzánia függetlensége tiszteletére emelt fáklya, amivel lassan a végére is értünk a város számolatlan látnivalójának.

Azért Nyerere elnök, a Nemzet Atyjának szobrát még kénytelen vagyok megmutatni, bár itt annyira röhögtem, hogy lehet, hogy félreolvastam és nem is őt akarták ábrázolni. Hogy nem őt sikerült, az egészen biztos, bár a táblán az ő neve szerepel.

Ez a rendkívül impozáns épület a szállodánk (a sárga az), tulajdonképpen az egész város így néz ki. A színvonallal különösebb gond nem volt, egyedül azt furcsállottuk, hogy a zuhanyzó közvetlenül a wc felett állt ki a falból, így két tevékenység akár egyszerre is végezhető lett volna.

Amikor egy kis út menti boltban bepakolsz negyvenet az akciósból, meg hatvan Savanna Dry-t, hogy baj ne érje a kirándulókat.

Utolsó simítások indulás előtt.

Az első állomás, a Manyara tó panorámája.

Ez meg a partja, nem meglepő módon tele flamingókkal, pelikánokkal, gólyákkal.

Öncélú művészet ugyanitt.

A sűrű növényzet miatt, a Manyara tó környéki oroszlánok arról (voltak) híresek, hogy rászoktak a fára mászásra. Mostanában állítólag ritkán látni őket, mi ezt az egyetlen kölyköt láttuk, a család többi része szinte biztosan méterekre lapított a bozótban.

Ő egy kék majom, szintén a tó körüli bokrokból.

Ez már a Serengeti Nemzeti Park, az odaút megpróbáltatásai után.

A Nagy Vándorlás nem mindenkinek sikerül, itt az egyik vesztese.

A bivalyok tudomásom szerint nem nagyon mennek sehova, viszont komoly kis létszámú csordákban bóklásznak a parkban.

Vízi antilop bika a Serengeti északi részén.

Jöjjenek a nagymacskák, kezdésnek egy Thomson-gazellát falatozó gepárdkölyök. Azt hiszem már elsütöttem, hogy át voltunk verve alsó tagozaton: a gepárd nem sárga, a fű meg nem zöld.

Tényleg a szavanna királya, lenyűgöző, amikor megjelenik tőled pár méterre.

Jóllakott leopárd kölyök az ágak között.

Az előző kölyök tesója két ággal arrébb.

Ez meg az anyuka és az ő vigyázó tekintete.

Serengeti életkép növényevőkkel.

Ezt az autót egy nappal korábban sikerült beborítani a Mara folyóba. Mivel nincs oldala, ez azt jelenti, hogy az exkluzív vendégeket szállította, akik leszállnak kisrepülőgéppel, kapnak egy-két pohár pezsgőt, aztán beszállítják őket egy hatvan csillagos resortba, ahonnan ilyen dzsipekkel járnak ki szafarizni. Az utakon a rázkódást és a port ők sem ússzák meg, nekik volt itt egy kis plusz élmény is.

Nem tudtam megállni, hogy le ne fényképezzem minden Afrikáról szóló könyv borítóját.

Amíg a domináns hím étkezett, ilyen szép rendben vártak oroszlánok, hiénák, meg egy-két sakál a sorukra. Valamilyen kisebb zsákmányállat lehetett, egyiknek sem maradt semmi.

Serengeti sorminta.

Az esetek döntő többségében itt is ilyen rendkívül aktív ragadozókat látsz, de néha azért meg-megmozdulnak, majd a videóban lesz belőle ez-az.

A sufnituning szentély a szavanna közepén. Egy defekt és a félig leszakadt/elhagyott akkumulátor már indokolttá tették a látogatást. Mint látható, nem voltunk egyedül.

Vörös tehénantilopok. Dél-Afrikában a Hartebeestport Dam mennyivel jobban hangzik, mint a Vörös tehénantilop-rév gát?

A KFT zenekar valamennyi tagjának és rajongójának küldöm nagy szeretettel a majomkenyérfa helyett a kolbászfát.

Oroszlánkölyökből is láttunk pár tucatot a hét folyamán, ezt a családot egy jó órát figyelgettük (másik 10 autó társaságában), amíg a kölykök az apjukkal kekeckedtek, meg az anyjukat keresték.

Családi idill.

Ez annak a leszállópályának a parkolója, ahol pezsgővel várják a high society-t. Mi ittunk egy sört, amíg az egész napos rázkódást pihentük.

Itt voltunk teljesen egyedül, a Serengeti egyik legkietlenebb részén. A csordák már rég elmentek, fa (azaz árnyék) is csak elvétve, viszont találtunk két nőstényt és két hímet. Meg néhány antilopot és egy varacskos disznó családot, de nem jöttek elég közel, hogy bármilyen aktivitásra bírják az oroszlánokat.

Még egy kis afrikai sztereotípia.

Szirti borzok itt is vannak, ezek éppen a látogatóközpont épülete mellett rettegnek nagyon.

Ez a fejedelmi környezet a park személyzetének szálláshelye. Itt laknak a parkőrök családostul, jobb oldalt az őket (és az alapanyagokból kifogyott szakácsokat) kiszolgáló szupermarket.

Ez a nőstény őrködött egy falkányi pihengető anya és kölyök felett. Tényleg az arcára volt írva a feszült figyelem.

És máris a Ngorongoro kráterben vagyunk, kora reggel indultunk orrszarvúkat keresni (egész nap sikertelenül). Még szerencse, hogy a Krügerben, meg a Hluhluwe-ban láttunk tavaly rengeteget, így lényegesen kisebb a csalódás.

A kráterben nincs értelme vándorolniuk a csordáknak, van víz, meg friss fű egész évben. Tele is van a kráter növényevőkkel és ragadozókkal is. Ezekben a pillanatokban is azt kerestük egyébként, hogy nem bújik-e meg egy orrszarvú a tömegben. Nem úgy tűnt.

Némi illúziórombolás: az autók sűrűjében egy falka oroszlán van valahol. Itt tényleg harmincnál több dzsip szaladt össze, el is húztunk, amilyen gyorsan csak tudtunk.

A kaldera látképe kifelé menet.

Szakácsunkkal és guide-unkkal a kráter peremén.

Végezetül bő negyed óra Tanzánia három nemzeti parkjából. A zenéről annyit, hogy nagy volt a kísértés, hogy a legnagyobb tanzániai pop sztár dalát tegyem alá Kosa Langu-ról (aki remélem rokona a mi legnagyobb hutu- és tuszi-szakértőnknek), de aztán a sokkal tradicionálisabb Saida Karoli "Orugambo" című számát választottam. Viszont a "migráció" tag-et simán rá tudom tenni, amitől természetesen őrült nézettségre számítok :)

Köszöntem a figyelmet, legközelebb Nairobiba, Kenyába megyünk tovább.