Uh, már megint olyan régen írtam, hogy újra kellett tanulnom az admin felületet. Sebaj.

Családbarát bejegyzés lesz, mert egy hároméves örökmozgóval vágtunk neki olyan helyszínek felkeresésének, amiket számos alkalommal meg akartunk nézni a tengerpartra, vagy visszafelé jövet-menet, aztán sosem került rá sor. Most elindultunk csak ezekért és egyáltalán nem bántuk meg. Mivel Varasd és a Krka Nemzeti Park valahogy csak belefért korábban, most a Plitvicei-tavak, Csáktornya és a zalakomári (kápolnapusztai) bivalyrezervátum voltak az úti célok. 

Bő öt órás autózást követően állapítottam meg, hogy úgy tűnik, a Dinári-hegység üdülőtelepei valahogy jobban vészelték át az utóbbi harminc évet, mint mondjuk a Mátra, bár pont a tavak egyik bejáratánál még ott éktelenkedik egy jugoszláv torzó. Valószínűleg a Bijelo Dugme egyik utolsó élő magyar rajongója lehetek (apám bírta őket nagyon), ránéztem erre az épületvázra és szinte hallottam a zenét. Bár a karaktere hasonló a környéknek, felületes szemlélődő számára Erdélyhez képest lényegesen kevesebb a tarvágás és a reménytelennek tűnő település.
És rögtön egy jó tanács. Sokat filóztunk rajta, hogy az egyébként kifejezetten húzós árú (450kn), a tavakhoz érvényes két napos belépő vásárlásakor hány órára kérjük a belépést (kötelező megadni, mert napi létszámkorlát van). Gondolva, hogy egyszeri belépésre jogosít és Főnökasszony délután még ugye alukál, próbáltuk kitalálni, hogy hányra fogunk odaérni. Aztán kiderült, hogy nemcsak a második napon teljesen mindegy, hogy hány órára mész oda, de akárhányszor bemehetsz egy nap, úgyhogy ezen mások már ne gondolkodjanak.
A másik a tömeg. Júliust és augusztust nem nagyon ajánlják, de így június elején teljesen viselhető volt a fennforgás nemcsak a nemzeti parkban, de általában a környéken is. Egy-egy alkalom volt, amikor a tavak mentén utolért minket a peloton, és egyetlen egyszer szorultunk be egy kicsit egy az út teljes szélességében andalgó olasz társaság mögé.
Innentől pedig a régi szokásokhoz híven, sűrűsödnek a képek.

Rögtön az elsővel a 80-as évek egészfalas poszterei, illetve Bob Ross, vagy a giccs tájképfestészet feltétlen rajongóinak szeretnék a kedvében járni.

Itt forgatták a Winettou című filmet Lex Barkerrel, amiben már szerepelt a valaha volt legnagyobb jugoszláv indián, Gojko Mitić. Gyerekkorunkban a hétfői adásszünet alatt*, valaki látott vele egy indiános filmet cseh (vagy szlovák) szinkronnal. Azóta is azon röhög, akárhány western-filmet lát a tévében. Megnéztem az imdb-n, hihetetlen, de Gojko Mitić még mindig filmez.

A tavakat számtalan módon körbe lehet járni, és ennek a számtalan módnak megfelelően öltözött turistákkal fogunk találkozni. Lesznek hardcore túrázók, kocakirándulók és csak a legkisebb fizikai igénybevételre felkészült "influenszerek", a szomszéd tótól is kiszúrható, kellően kameraképes öltözékben. Mert a látvány valóban csodás, nem is tudom hány helyen érdemes beállni lájkvadász szelfik készítésére.

Mi egyébként a kettes számú bejáratot választottuk, úgy okoskodtunk, hogy két részletben járunk körbe, az útvonalak hosszába belekalkulálva Főnökasszony tűrőképességét. Nagy tervezésre nem volt szükség, jó eséllyel pont úgy mentünk végig kétszer 4-5 óra alatt, ahogy a legtöbben teszik, ha nem csak egy napot szánnak a parkra. Jó döntés volt a felső tavak irányába felfelé buszozni, így csak lefelé kellett Cicókát bő egy órán keresztül a nyakamban hozni. Az alsó tavak és a Nagy Vízesés irányába pedig a hajókázás után mentünk végig a mainstream útvonalon. A Nagy Vízesés után aztán kijöttünk az egyes számú kijárat felé, egészen elképesztő panorámákat nézegettünk felfelé gyalogolva, majd visszabuszoztunk a kettes számú parkolóba. Aki megnézi a tavak térképét, pontosan fogja érteni az előző négy mondatot.
Ez a Nagy Vízesés.

Ez pedig egy panoráma felfelé menet.

Ami meglepő volt, az a parkolók távolsága a víztől, hiszen a kettes parkolóból bő tíz percet kellett caplatni, mire leértünk a tópartra. Nem lennénk magyarok, ha nem agyaltam volna rajta, hogy miként lehetne lerakni az autót valamivel közelebb (egy szálloda, vagy egy étterem parkolójában), de aztán a sportérték és a hagyományos megoldás, a kijelölt parkoló mellett maradtunk.
Azok a szerencsések, akik találnak szállást a Mikunje nevű településen, a legegyszerűbb, ha elsétálnak a bejáratig az erdőn át. Próbálkoztunk mi is itt szállást találni, de nem volt egy darab sem elérhető. Amikor viszont eljöttünk ide bevásárolni, a szálláshelyek legalább fele üresen állt, ami meg nyitva volt, ott is inkább csak lézengtek. Ki érti ezt?

Következő tapasztalati jó tanácsom, hogy ne nagyon számítsunk rá, hogy akit megkérünk, hogy csináljon rólunk egy képet, az tényleg tud fényképezni. Önként ajánlkozókra, bármennyire is kedves a gesztus, ez hatványozottan igaz. Én sem vagyok egy Roberto Capa, de ha egymás mellé teszem a rólunk lőtt képeket, meg az összeügyetlenkedett családi szelfiket, még mindig inkább utóbbiak kerülik el a Shift + Delete kombinációt. És abban is teljesen biztos vagyok, hogy akik engem találtak meg vele, hogy én csináljak róluk egy képet, pont ugyanígy gondolják.

A tavakról még annyit, hogy meg nem tudnám mondani, hány vízesés van a tavakon (gondolom a turisztikai leírásokban megvan), többségüknek talán nincs is külön neve. A víz viszont kristálytiszta és nem lehet nem arra gondolni, hogy volt amikor a legtöbb élővíz ehhez hasonlóan nézett ki. Nagyon nagy kár, hogy ezt elrontottuk.

Némi gasztronómiai ajánló sem hiányozhat. Rögtön bevallom, hogy csevapon és pljeskavicán akárhány napot képes lennék kihúzni, így errefelé óriási rizikót nem kellett vállalnom. Nagyon úgy tűnt, hogy a környéken mindenkinek a Vila Velebita bisztrót ajánlják a szállásadók, és egyáltalán nem is volt rossz. Saját találat volt ellenben a Villa Katja, ahol igazi házias vendéglátás vár mindenkire, aki megtalálja. Mert még az útról sem utalt szinte semmi rá, hogy 20 méterrel beljebb egy étteremféle lenne. Viszont a tányér meg teljesen rendben volt.

A következő helyszínre ugorva írom büszkén, hogy alakul a "titkos projektem", hogy 200 Kárpát-medencei várat, várromot keressek fel. Most olyan 150 körül járok és ezen a hétvégén adtam a listához Csáktornyát. Főnökasszony érdeklődését az előzetes beharangozóból kizárólag a kastély ("nem vár, az kastély") keltette fel, egyébként is eleve az volt a terv, hogy megállunk egy kicsit, járunk egyet, aztán megyünk a bivalyokhoz.
A vár körüli sétából aztán játszóterezés lett, ahol Zrínyiék egészen eredeti bemutatására törekedtek a helyi alkotók. Nyilván a hazafias nevelést nem lehet elég korán kezdeni, de ezt a játszótéri eklektikát kicsit nehezemre esett befogadnom.

Végül megenyhült a gyermek és visszamehettünk a "birodalomba", így láttunk valamit a várból is.

A zalakomári bivalyrezervátumra elég régen kíváncsi voltam, most érkezett el az ideje, hogy ne a fizetős kapuk és a határátlépés okozta várakozásoktól kiborulva közelítsük meg. Főnökasszony is őszinte lelkesedéssel indult megnézni a "gúnokat", merthogy a bivaly és a gnú között még nem nagyon megy a különbség, utóbbit meg egyelőre kiejteni is inkább csak így sikerül.
Az időzítés teljesen véletlenül tökéletesre sikerült, mikor odaértünk, a csorda éppen arra várakozott, hogy átengedjék az etetőkhöz. Hízeleghetnénk magunknak, hogy személyesen nekünk szólt a díszsorfal, de ahogy pillanatokkal később beigazolódott, ennek kizárólag a kajához volt köze.

Utolsóként egy alig néhány órás kis borjút kísért át az anyja az istállókhoz.

Gyermekem Erdélyben felnőtt édesanyját a bivalyok hozzám képest lényegesen kevésbé hozták lázba, a területen vígan éldegélő ürgék, illetve a gyurgyalag és parti fecske telep viszont hozott valamit mutatóba, hogy mi mindent tettünk tönkre magunk körül. Pont még a tavaknál, Jezerce-ben, este az erkélyen üldögélve gondolkodtam rajta, hogy csak 150 évvel ezelőtt is mennyire más volt az élet, mennyire más volt az ember tapasztalása a természetről. Aki járt már igazán fényszennyezés nélküli helyen, az megérti, miért hittek őseink a hadak útjában. Mert látta, milyen elképesztő az éjszakai égbolt. Ma már az éjszakai fények miatt esélyünk sincs azt látni, amit a közvilágítás korszaka előtt maximum a felhők takarhattak el bárki elől. Városban élve alig van fogalmunk róla, milyen a csend, hiszen az elektromos "alapzaj" még a közlekedés hangjai nélkül is csak következtetni enged. Alig vannak körülöttünk állatok, sem a ház körül, sem a kerten túl. A szagukat büdösnek érezzük, a hangjuk meg zavaró. Valahogy vissza kellene találni oda, hogy a természet részei vagyunk, különben még nagyobb bajban leszünk.
Ennyit a moralizálásról, a zalakomári bivalyoknak viszont volt egy kis Afrika utánérzése, ami már nagyon hiányzott.

És hogy milyen a gyermeki lélek: vízesésestül, kastélyostul, "gúnostúl", mindenestül, Törpillánál a legnagyobb sikert a "csavaros csúszda" aratta a csáktornyai játszótéren.
És ezen még Pelikán gátőr ősellensége, a ma már védett ürge is elcsodálkozott.

* A fiatalabbak kedvéért: bizony-bizony, volt ilyen. A Magyar Televízió egészen 1989-ig, hétfőnként nem adott semmit, nem volt adás. Ilyenkor lakóhelyétől függően minden család az elérhető szomszédos ország adását nézte, vagy - megint csak hihetetlen módon - együtt töltöttek egy estét tévé nélkül. Két dolog egész biztosan ezeknek a hétfő estéknek köszönhető. Az egyik, hogy nálam több haldokló partizánt aligha látott bárki (nálunk a jugó tévé volt fogható, az újvidéki adón partizán filmek és kosárlabda ment állandóan), a másik pedig, hogy talán az összes népdalt, amit ismerek, ezeken a hétfő estéken tanultam meg.
És ha már a kosármeccsek. A 80-as évek közepén egészen elképesztő tehetségű játékosok játszottak az akkor még jugoszláv bajnokságban. Nekem a Cibona Zagreb és Zoran Čutura voltak a nagy kedvenceim, de ott volt a csapatban Cvjetićanin, Nakić, Arapović, meg persze Aleksandar és Dražen Petrović. A spliti Jugoplastikában olyan zsenik pattogtattak, mint Dino Radja és Toni Kukoč, Belgrádban pedig éppen Saša Đorđević, Paspalj és Vlade Divac (meg kicsit később Saša Danilović) voltak a legnagyobb spílerek.
86-ban volt egy budapesti BEK-döntő, amit a Cibona a litván (akkor még persze szovjet) Žalgiris ellen játszott. A litvánoknál olyan korszakos legendák játszottak, mint Kurtinaitis, Homicius, Jovaisa és persze (szerintem) minden idők legnagyobbja, Arvydas Sabonis (hogy Marčiulionis miként maradhatott Vilniusban, az talány). Bár én természetesen a rendszeres szovjetverő Žalgirisnak drukkoltam, a meccsen Sabonis kizárását követően simán nyert a Cibona. A jugoszláv bajnokság erejéről mindent elmond, hogy ugyanebben az évben, amikor Európa legjobb csapata lett, a bajnoki döntőben a Zadar megverte a Cibonát, így a BEK-győztes hazai bajnok (legalább is '86-ban) nem tudott lenni.
Erről a - természetesen javarészt a Žalgiris játékosaira épülő - litván válogatottról egyébként érdemes megnézni a The Other Dream Team című filmet, igazi kordokumentum. Hogy még messzebb jussak, a litvánok örök ellenfelének, a CSZKA Moszkvának Aleksander Volkov volt talán a legnagyobb sztárja. Nem mellesleg a Szovjetunió színeiben együtt nyertek EB-t és olimpiát. Volkov most az ukrán hadsereg önkénteseként harcol az orosz agresszió ellen.