Dél-Afrika után az volt a terv, hogy egy rövid maputoi városnézést követően, a harminc különböző forrásból ellenőrzött, vadonatúj és kiváló minőségű úton lezúgunk Ponta do Ouro-ba és pár napig az ígéretes nevű R&R koktélon fogunk élni. A terv rögtön a határátlépésnél megváltozott, ugyanis a Maputo-ra szánt néhány órát városnézés helyett a határon, vízumainkra várva töltöttük. Viszonylag friss lehetőség, hogy egyáltalán lehet itt vízumot venni, korábban a legközelebbi mozambiki követségen kellett intézni. Gyorsabbnak valószínűleg most is gyorsabb lett volna a hagyományos út, ugyanis hét darab vízum kiállítása és beragasztása meghaladta az informatikai rendszer képességeit. Miután hétből hatunkat lefényképeztek és bevitték mind a hét útlevelet, bátorkodtunk szólni, hogy valami nem stimmel. Röpke két órával később már mehettünk is tovább és alig volt észrevehető, hogy melyik útlevélből kellett kigőzölni a más nevére szóló, de oda beragasztott vízumot. A másik apró kellemetlenség, amit egyébként más afrikai országok esetén is nehéz elkerülni, az az "önkéntes" segítők hada, akik néhány helyi bankjegyre hajtva ajánlják fel segítségüket az általában rendkívül bonyolult belépési ügyintézésben. Legtöbbször egyetlen papírt kell kitölteni, alap személyes adatokkal (a legnagyobb bohózat eddig talán az Uganda - Ruanda határ volt). Mozambik esetén a portugál nyelvű dokumentáció nem kifejezetten segít, de dicséretére váljon "asszisztensünknek", hogy adott kölcsön hetünknek egy darab tollat, lefordított egy sort, amit nem tudtunk megfejteni, majd derekasan kivárta velünk a két dög unalmas órát és a néhány dollárnyi honoráriummal elégedetten távozott. Tegyük hozzá, hogy ottlétünk alatt rajtunk kívül egyetlen más versenyző próbálkozott vízum beszerzésével, úgyhogy sok ügyfélről nem maradt le. Szóval Maputo ugrott, így Matolánál délre fordulva indultunk Ponta do Ouro felé.

Nagyjából Matola magasságában, a főút menti szeméttelepen keresztülhajtott marhacsorda látványára merült fel bennem, hogy ha az egész ország ilyen kotladék, mint amit addig láttunk belőle, visszafordulok, inkább raboljanak ki még kétszer Dél-Afrikában. Hála az égnek, nem így tettünk és a majdnem végig, majdnem kiváló minőségű úton lerongyoltunk a faluba (hivatalosan talán város egyébként). Ugyanis az út utolsó három kilométere még nincs kész. Itt az a homok van, amiről hírhedt volt Ponta do Ouro, a net tele van a környéken elakadt autók képeivel. Nos, megpróbáltuk a sedanokkal, nem sikerült. A betonút végén a körülményekre figyelmeztető srácoknak elsőre természetesen nem hittünk, szó szerint nem idézném kiváló útitársamat, aki röviden összefoglalta, miért gondolja, hogy a helyiek csak le akarnak húzni és az út biztosan járható (tényleg nem pontosan ezeket a szavakat használta). Fél óra múlva lényegesen kisebb egóval hagytuk ott a kocsikat a kertjükben, hogy egy platós pick-uppal bevigyenek minket a szálláshelyre. Úgy is mondhatjuk, ez volt a vadromantika utolsó nyara, pár hónap múlva (az itteni főszezonra) biztosan kész lesz út a faluig. A falun belül viszont valószínűleg továbbra is mindenhol a mély homokban kell majd közlekedni, úgyhogy a parkoló business végérvényesen talán nem fog elhalni.
A képekről meg majd el feledkeztem, de innentől érkezni fognak.

Ez például egy teljesen átlagos kereszteződés, jobb oldalt egy elegáns ruhaüzlet részletével.

Kicsit közelebbről a "bár" és az "étterem".

Kora esti érkezésünkkor vendéglátónk, a holland Sean, ezzel a kanyar R&R-ral fogadott bennünket.

Az árenár (erős portugál akcentussal) rum és málna. De valami olyan brutál édes, hogy tulajdonképpen csalódást okozott. Csupán hagyománytiszteletből erőltettünk le belőle néhányat. Ezt a kört például kénytelenek voltunk egy extra adag rummal felturbózni, annyira édes volt. Egyébként este ez volt az egyetlen még nyitva tartó kajálda, ahol elképesztően jó barrakuda volt a napi ajánlat. 

Felfoghatatlan volt a kontraszt Dél-Afrikával. Ott sötétedés után eszedbe nem jut gyalog elindulni sehova (jobb helyeken nappal se), itt viszont otthagytuk a kocsikat néhány kölöknél, hogy majd jövünk érte egyszer csak, záróra után meg lesétáltunk az éjszakai óceánpartra. A képen szereplő kutya még az étteremben szegődött mellénk, jött velünk mindenhova és a szállásunkon is aludt. Másnap percek alatt megtaláltuk a gazdáját. Hogy hogy hagyhatta el szegényt a pár utcányi faluban, az talány.

Megint csak a kontraszt: Dél-Afrikában három méter magas kerítés, szögesdrót és elektromos kerítés választ el a külvilágtól, itt meg tárva-nyitva a kapu és be van húzva a cipzár. Ez volt a bázis és remekül éreztük itt magunkat.

Ahogy reggel elkezdtünk kóvályogni, simán el tudtuk képzelni, hogy néhány éve (évtizede) micsoda hippi tanya lehetett a falu. Most nagyjából olyan lehet a dél-afrikai fiataloknak, mint a briteknek Budapest. Csak itt van egy óceán. Ez a falu piaca és "főútja".

Ez az impozáns kilátás az egyik legjobb kocsma teraszáról fogadott. Dél-Afrikában az ilyen helyekre nemhogy a lábad be nem teszed, de a környéküket is messze elkerülöd. Itt mindenki mosolyog, örül, ha nála költöd el a pénzed és fel sem merül, hogy bármi bajba kerülhetsz, térdig a homokban állva az utcákon.

Ez a Fernando's Bar és elkészültek a reggeli árenárok, amiket nagy duzzogva szenvedtünk le. Kicsit csalós, mert sok a korsókban a jég, de egy-egy deci rum azért beléjük fért. Rohadt édes, mondtam már. Ismét csak a hagyományok tisztelete gyanánt (erős árenár-fogyasztás mellett) felszögelltünk az asztalunkra egy lejárt bankkártyát, meg valami régi TB-kártyát. Itt ez a szokás, minden tele volt dél-afrikai kedvezmény-, meg belépőkártyákkal. 

Az árenár mellett a 2M (ejtsd: dozsem) sör a sláger, könnyen felismerhető reklámjaival elég sűrűn vannak telefestve a falak.

Vállalkozói és vendéglátó övezet egy utcasarkon.

Ez a drive through már a strand felé vezető úton nem szolgálta éppen ki az erre alig-alig járó autósokat.

Ennél aligha lehetne jobban összefoglalni Ponta do Ouro-t.

Ez pedig az a partszakasz, amiért ide járnak emberek egyáltalán. Találtunk egy nyitva tartó beach bar-t (egyet, tél van...), ahol rendkívül tartalmas órákat töltöttünk. Ennyi gyönyörűen kidolgozott magyar felsőtestet még nem nagyon látott a mozambiki óceánpart.

Nagy választék ugyan nem volt nyitva tartó helyekből, cserébe viszont remek volt a konyha. A mozambiki ráknak egyébként is nagy respektje van a térségben, én ennél jobbat meg még életemben nem ettem.

Ez a versenyző "fully loaded burger" néven futott. Ezen hosszú percekig röhögtünk, mint a gyerekek.

Megkóstoltunk ugyan a "dozsem" mellett még másik két fajta mozambiki sört, aztán maradtam a Savanna cidernél. A képen láthatónál ellenben sokkal rosszabbul sikerült a vízi balett.

Ahogy most visszanéztem, sok kétség nem maradhatott, hogy mivel ütöttük el az időt Ponta do Ouro-n :) Pedig van itt minden, ami tengeri aktivitás. Búvárkodás, snorkel, delfinekkel úszás, tengeri peca, stb. De ezek majd legközelebb, mert ide bármikor visszajönnénk. Pláne, hogy Mozambikban végig elkerültük az egyébként hírhedten mohó rendőröket is. Nem úgy az a német csapat, akikkel később a Vic Falls-nál futottunk össze. Ők három részletben 800$-ral járultak hozzá Mozambik boldogulásához.
Búcsúzóul a levonulás a tett helyszínéről.

Innen Botswana lesz a következő állomás, az sem lesz unalmasabb.