Botswana után (közben) a Viktória-vízesés volt a nyári körút utolsó állomása. Kora reggel indultunk a botswanai Kazungulából a zambiai Kazungula felé, hogy minél hamarabb Livingstone-ba érjünk. A nagy sietségben átvertek a taxi árával, aztán egy önkéntes "segítő" a kompjegy árával és a zambiai taxival. Sőt, sikerült úgy átmenni Zambiába, hogy tulajdonképpen fogalmunk sem volt a kwacha - dollár árfolyamról, úgyhogy még az átváltással is lehúztak. Mondanom sem kell, hogy annyira nem voltak vészesek az árak, hogy elsőre bármelyik túlárazás feltűnt volna. Éppen ellenkezőleg, még így is röhej volt mind. A földrajz iránt élénkebben érdeklődőknek mondom, hogy van itt a Zambézin egy négyes határszakasz, itt ér össze Botswana, Namíbia, Zimbabwe és Zambia. Hűtőmágnes gyűjtők viszont ne reménykedjenek, egyik ország sem képviseli magát semmiféle kínálattal. És akkor bele is csapnék a képes beszámolóba, lesz film is a vízesésről, érdemes kitartani!

A komp környéke a zambiai oldalon ugyanolyan szánalmas határsáv volt, mint annyi más helyen Afrikában. Ügyeskedők, taxisok, turistákra vadászó pitiáner lehúzók és semmivel sem foglalkozó hivatalos szervek. Néhány év múlva viszont talán vége lesz a káosznak (vagy másképp lesz káosz), nagy erőkkel épül a híd a folyón.

Fantasztikus az az előrelátás, ahogy a határokon ügyeskedők néhány plusz helyi sztutyinkáért folyamatosan elbukják a visszatérő ügyfeleket. A nekünk rendelt helyi hülye is lehúzott minket pár kwachával (nem mellesleg átverte a taxisofőrt is), de megadta a számát, hogy ha bármi kell, hívjuk. Miután percekkel később természetesen kiderült, hogy átszámítva nagyjából 40 helyett 50 forintot számolt kompjegyre és 10 helyett 7-tel váltott, egyértelmű volt, hogy máskor is őt hívjuk, ha bármi eszünkbe jutna. Ehelyett kifizettük a taxis srácnak a különbözetet, amivel átvágta a közvetítő és megbeszéltük vele, hogy akkor a következő pár napban ő a sofőrünk. Így értünk be Livingstone-ba, erre a szállásra.

Ez egyébként egy backpackers' hostel, amit egy angol/zambiai család üzemeltet és ahol a szobák jelentős részét a környéken dolgozó önkéntesek foglalták el. A főnök sráccal beszélgetve tulajdonképpen megfejtettem ennek az egész nyugati önkénteskedésnek az üzleti modelljét. Mármint a szervezők és szállást kínálók szempontjából, hogy hogy lehet ebből kényelmesen megélni, amíg nyugati egyetemisták, meg más fiatalok százai hiszik azt, hogy éppen megváltják a világot. Amúgy talán mindegy is, lényeg hogy egy tényleg színvonalas hátizsákos szállásra kerültünk, ahol csak a szoba volt olyan szűk, hogy ketten inkább az udvari óriáskanapékon aludtunk. Miután becuccoltunk, elmentünk pénzt váltani és indultunk is a vízeséshez.
Ha tudtam volna, hogy van ilyen nevű szálláshely a városban, tuti hogy inkább itt foglalok.

A pénzváltásról jut eszembe, hogy valami minősíthetetlen minőségűek a zambiai bankjegyek. Azt mondják, hogy évek óta nem adtak ki újakat, így szinte minden bankjegy úgy néz ki, mintha a kutyák szájából tépték volna ki. Ahol kwachával fizettünk, mindenhol óvatosan bántunk velük, nehogy pont a mi kezünkben porladjanak el a bankjegyek.
Teljesen más, de az is emlékezetes marad, hogy a Falls környékén rengeteg a pávián. A kukák, a turisták és az erdő (ebben a sorrendben) kiválóan eltartják őket és ott vannak mindenhol. Ha az utadba kerülnek, egy centit nem mennek arrébb sehonnan. Ahogy egy dél-afrikai barátom mondta, mikor azon sopánkodtam, hogy valahol nem láttunk majmokat: "Menj el a Vis Falls-hoz, ott annyit fogsz látni, hogy perceken belül eleged is lesz belőlük."

Ahogy a címből sejteni lehet, a vízesést két országból lehet megközelíteni. Zambia és Zimbabwe ugye valamikor Rhodesiaként kezdték a pályafutásukat, hiszen ha volt ember a történelemben, aki mert nagyot álmodni, Cecil Rhodes üzletember, politikus, imperialista biztosan ilyen volt. A Cape Tonwn-tól Kairóig tartó, egybefüggő brit befolyási övezet tervében Rhodesia is kiemelten szerepelt, aztán a gyarmati világ köddé válásakor a két új ország határát a Falls kellős közepén húzták meg. Nem csoda, nyilván mindkét ország látta benne a potenciált.
Mi a zambiai oldalon kezdtük, a beléptetésen (egyszerűen) és a majmokon (kevésbé egyszerűen) átverekedve magunkat, perceken belül ott voltunk a Zambézi partján. Itt még csak a felszálló pára és a robaj jelezte, hogy lesz valami látnivaló.

A remekül kiépített sétaúton két kanyarral arrébb már képeslap látvány fogadott.

Ugyanez pár méterrel tovább sétálva.

Ezeken a részeken még meg lehet úszni szárazon, de később teljesen biztos, hogy mindenki szanaszét ázik. Még csak nem is az év legbővízűbb időszakában voltunk itt, de helyenként olyan pára és mindenhova fröcsögő víz van, mintha esne az eső. A következő szakaszon például nem véletlen hívják a vízesés melletti ligetet esőerdőnek. Ahogy itt már csurom vizesen mászkáltunk, próbáltuk megmenteni a fényképezőgépeket a teljes beázástól. Az igyekezetben kiváló cimborám dobott egy akkora hátast a vizes fém hídon, hogy több turista úgy sikítozott, hogy azt hihették, hogy szakad le a híd alattuk. Komolyabb sérülés szerencsére nem történt, az esőkabátom pedig szárazon vészelte át a kirándulást annak az útitársnak a hátizsákjában, aki kicsit gyorsabban haladt és előrement.
A kép jobb oldalán a fém híd, a talajgyakorlat színhelye.

Egyébként több rövidebb útvonal van, alulról-fölülről körbe lehet járni a területet. Megéri végigjárni és nem is különösebben fárasztó. Ilyesmiket lehet látni.

Azt érdemes bekalkulálni, hogy a páviánok tényleg mindenhol ott lesznek. Ketten a csapatból látták, ahogy az egyik letépte egy helyi nő válláról a táskáját és elvitte mindenét. Szóval érdemes odafigyelni.
Ez a kedvesen terpesztő hím fejmagasságban üldögélt egy méterre az ösvénytől.

Ez pedig a két országot összekötő híd a Zambézi felett.

A zambiai oldalt egy (fél) nap alatt kényelmes turista tempóban végig lehet járni. Délutánra visszaértünk a szállásra, aztán pár sör után elmentünk felfedezni a városkát. A felfedezésben a Café Zambéziig jutottunk, ahol egyrészt kifejezetten jó a konyha, másrészt meg pont egy helyi és egy botswanai zenekar játszottak, úgyhogy a hangulat is teljesen rendben volt. A zambiai Hava Music és a gaborone-i Honesty Band elég jó kis zenét toltak, ettünk krokodilt előételnek és nyárson, mindenféle helyi csodálatokat (pl. roston sült hernyót) köretnek, a kaja és a koncertek után meg úgy éreztük, hogy feltétlenül meg kell néznünk a helyi diszkót. Követtük az egész városban hallható, üvöltő zenét és bementünk a dizsibe, ahol volt vagy 300 helyi, meg mi. Ócska sztereotípia, de félelmetes, hogy hogy tudnak táncolni. Ennél csak az a fogatlan lány volt kicsit félelmetesebb, aki megpróbált velünk szóba elegyedni.
Ezek voltak a krokodil fogások.

Másnap átkeltünk a hídon, hogy megnézzük a zimbabwei oldalt is. Szerencsés, hogy a határ pont kettészeli a területet, mert így ahelyett, hogy a világ egyik legszebb nemzeti parkja lenne, a híd és a környéke egy kamionparkolóval egybekötött határátkelő, amin ingázók és turisták százai sétálgatnak a két oldal között. Mivel Zimbabwe Mugabénak és tettestársainak köszönhetően elég nagy szarban van, séta közben a kelleténél sokkal gyakrabban kínálgatnak eladásra mindenféle szuveníreket, meg a hiperinfláció bankjegyeit. Mivel különösebben nem idegenkedünk az ilyen szociális vásárlásoktól, megint rendkívül hasznos hülyeségekkel lettünk gazdagabbak. Azt mondjuk túlzásnak éreztem, hogy visszajáró helyett valami faragott állatfigurákra beszéltek rá, de ilyen is volt már velünk Tanzániától kezdve nem is tudom hány helyen.
Ez a határ a híd közepén.

Hirtelen nem merek tippelni, hogy miből lehet több, Kolumbusz szülőházából, vagy emlékművel ellátott helyszínből, ahol Stanley megtalálta Livingstone-t? Mivel ellentétben Stanley-vel, köztiszteletnek örvend, a határ mindkét oldalán van egy-egy Livingstone szobor. Ez a zimbabwei.

Az egészen biztos, hogy Livingstone nem bánta, hogy a vízesést nem a folyón nagy rössel érte el. Elnézve a Falls magasságát, ebben az esetben nem nagyon lett volna kit keresgélni Stanley-nek. Róla egyébként annyit, hogy bár nem kicsit ellentmondásos a személyisége, Stanley volt Rhodes és a britek transzafrikai tervének egyik kerékkötője. A walesi-amerikai Stanley ugyanis II. Lipót belga királynak annektálta Kongót, hogy a belgák aztán a történelem egyik legbrutálisabb népirtását rendezzék meg Afrika közepén, de ez már egy másik történet.
A vízesés viszont ezen az oldalon sem csúnya. 

Az egyik legizgalmasabb rész a Falls-nál a Devil's Pool. Egy kotyor, ahol ki lehet menni a vízesés pereméig. Zambiában érdeklődtünk, hogy hogyan tudnánk odajutni. Azt mondták, ebben az időszakban lehetetlen, mert magas a víz. Ehhez képest a zimbabwei oldalról láttuk, hogy vannak bent néhányan. Legalább van miért visszamenni.
Végigjárva a két oldalt, abban maradtunk, hogy Zimbabwében talán többet látni, Zambiában viszont talán közelebb vagy a vízhez. Kár lett volna bármelyik oldalt kihagyni.

Ahol ennyi víz és pára van, nem ritka a szivárvány.

Vannak olyan szakaszok, ahol teljesen mindegy, hogy van-e rajtad esőkabát, vagy nincs. Ha nincs, utána gyorsabban megszáradsz. Ezeken a köveken találtunk egy kifeküdt méhrajt, biztosan a pára és a vízcseppek nyomták le szegényeket. Hogy miként kerülhettek oda, arról fogalmam sincs, de valamit végzetesen elrontottak.

A sétaút bejárása után bementünk Zimbabwében az első városkáig. Victoria Falls (amennyit láttunk belőle) azt kell, hogy mondjam, sokkal rendezettebb volt bármelyik dél-afrikai városnál. A Zambezi sör meg felzárkózott a namíbiai Windhoek és az ugandai Nile mellé a legjobb afrikai sörök listáján. Volt köztünk olyan, aki szerint meg is előzte őket. Abban azért volt valami szürreális, hogy kedélyesen sörözgettünk egy kisüzemi söröket is kínáló, kifejezetten színvonalas kocsmában, miközben Harare-ban embereket öltek, mert tüntettek a választási eredmény ellen. Ez is egy szubszaharai jellegzetesség. Ha választás van, megőrülnek. Tavaly Kenyában úsztuk meg, hogy belekeveredjünk Nairobiban bármibe (leszámítva a "kissé" korrupt katonákat), idén itt a szelét sem éreztük a fővárosi összecsapásoknak.
Ha Zimbabwében jársz, ezt keresd.

Visszafelé Zambiába megálltunk a hídon és elnézegettük újból a vízesést, egészen lenyűgöző volt.

És akkor négy percben, oda-vissza bejárva a Viktória-vízesés.

Innen indultunk vissza hajnalban Botswanába, hogy estig elérjünk Gaborone-ig. Kazungula hajnalban sem tudta szebb arcát mutatni, amíg az ütött-kopott kompra vártunk.

A túloldalon, amíg a többiek elmentek taxival a kocsiért, ketten végigsétáltunk a komptól pár kilométert, hogy majd visszafelé felvesznek. Kiderült, hogy ahol bevártuk őket, onnan pár száz méterre legelészett egy elefánt az út mellett. Gaborone után aztán visszagurultunk Albertonba, ott Emilio-nál egy kiváló Madagaszkár steakkel elbúcsúztam a déli Afrikától és ennyi volt. Itthon meg meg kellett állapítanom, hogy a cider változatlanul rohadtul hízlal :)

Köszi a figyelmet, legközelebb már Európa lesz: Barcelona és Katalónia.