Mivel Montenegro (rendes nevén Crna Gora) az utóbbi években igencsak felzárkózott a mainstream nyaraló célpontok közé, ez a bejegyzés a szokottnál is jobban fog kizárólag személyes benyomásokat tartalmazni. Kezdve azzal a közismert állítással, hogy közúton oda- és visszajutni még mindig egy vergődés. A hazaúton talán a rolbát leszámítva, a világ összes lassú járműve elénk került az utakon, én nem is értem, hogy bírják ki, akik egy-egy éjszaka megállás nélkül letolják egyben az egyébként csak 800-900 kilométert.

Nyár lévén az Európa összes zászlaja (rendszáma) alatt hajózó (autózó) délszláv vendégmunkások hadával kerülgettük egymást a Röszkét kikerülő kishatártól Ulcinj közlekedés szempontjából érthetetlenül szervezetlen Nagy Strandjáig (Velika Plaza). A képen viszont nem a 12 kilométer hosszú Velika Plaza, hanem egy ulcinji kisebb strand, a Liman látható.

Szálláshelyünk félreérthetetlenül lőtte be a régiót, ahol tartózkodtunk. Megérkezésünkkor „véletlenül” nagyobb szobát kaptunk, ahonnan pár nap múlva át kellett költöznünk egy kisebbe. Ahol aztán nem működött rendesen a wifi, viszont úgy ázott be a legkisebb esőben is, mint egy használt sátorponyva.
A képen a kotori óváros részlete.

Az eső különösen indokolttá tette, hogy kicsit bejárjuk a montenegroi partszakaszt, aminek a fele dalmát (mert tényleg az is), a másik fele albán (részben mindenképp). A kétféle tengerpart között Bar városa a választóvonal, ami közlekedés szempontból különösen katasztrofális. Egyébként sem hiszel a szemednek, hogy  hány óra (sic!) alatt teszel meg 60 kilométert. Folyamatosan van valami torlódás, koccanás, baleset. Lefelé menet még a Podgorica melletti, új autópálya szakaszon is kilométeres sorok álltak, mire a rendőrök lezárták a felhajtás lehetőségét.
Ezt a templomot volt időnk párszor alaposan megnézni a kocsiablakból.

A legszebb élmény Sutomore településen ért, ahol a GPS a dugó kikerülésére felajánlotta (mint utóbb kiderült) a parti sétányt, amit nagyjából a felénél zsákutcává tettek két beton növényládával. A szembejövők közül a kutya nem szólt volna, hogy forduljunk vissza, mert értelmetlen tovább vergődni a millió strandoló között.
A képen egy lényegesen szellősebb strand Murici településen, a Shkodrai-tó partján.

Távolabb a tengerparttól, a Shkodrai-tóhoz egy tényleg szép, cserébe folyamatosan szűkülő út vezet (P16 panoráma út), ami egy idő után nem sokkal szélesebb, mint egy bicikliút bármelyik környékbeli parkunkban. A kilátópontok, részben Albánia felé, kárpótolnak a vezetéstechnikai tréningért.

Nemcsak itt néztünk át Albániába, hanem a Bojana (Buna) folyó felett is, ahol a kevés jugoszláv emlék egyikét is megtaláltuk egy valamikori apró kikötő közelében. A folyócskán keresztül egyébként nem különösebb kihívás határsértést elkövetni, ezt a folyót Boborján szinte biztosan át tudná ugrani.

Ulcinj környékéről a végtelenül kedves emberek fognak eszembe jutni, még ha nem is beszélnek adott esetben az albánon, vagy a szerben kívül egyetlen szót sem. A mustárral kétszer jártam meg, sem a mustard-ot, sem a szenf-et, sem a horcica-t nem értették még azok sem, akik egyébként kiválóan beszéltek angolul. Bántó volt a szemét mindenhol, ahogy a kóbor kutyáktól és macskáktól is elszoktunk már a gyerekkorom óta. A parti korzó (vagy valami hasonló) melletti ideiglenes vidámpark játékai viszont egészen biztosan ugyanezek voltak az én gyerekkoromban is. Arra feltétlenül alkalmas volt az elhelyezésük, hogy egyetlen gyereket se lehessen lebeszélni róla, hogy valamire fel akarjon ülni. Letaglózó a koldulásra kényszerített gyerekek látványa volt. Nem is értem, hogy tűrheti el bárki, bármelyik hatóság, hogy óvodás korú gyerekeket kényeszerítenek kéregetésre a turisták tömegében.
A képen egy jellemző utcarészlet a Nagy Strand mentén.

Montenegro a hivatalosan használt euró miatt egyébként sem tud olcsó lenni, a játékpénzzé rohasztott forint időszakában meg pláne nem az. Az éttermi árak például éppen csak voltak alatta a máltaiaknak, viszont a benzin meg kizárólag a 400-as árfolyam miatt drágább, mint a hatósági áras (ársapkás) itthoni.
Ez Budva óvárosa.

Mivel indokolatlanul sokat ültünk kocsiban, volt idő megismerni a helyi rádió adókat. Én még emlékszem a ‘90-es évek jugó kalózmásolataira, sőt a 80-as évek jugoszláv szürke zónás bakelitjeiből őrzök is néhányat. Ahogy tapasztaltam, a jogdíjakhoz való hozzáállás gyökeresen nem változott meg. Az egyik adón például (a “Klasszikusok disco ritmusban” mintájára) folyamatosan világslágerek zongora átiratban szóltak, egy másik frekvencián (vagy ugyanezen egy másik műsorsávban) meg órákig jól felismerhető feldolgozások. Egy szerb adón ellenben ment AC/DC, Black Sabbath, Manu Chao, The Pogues, Mike Oldfield, akiket magyar rádiókban azt hiszem hiába keresnénk.
Ez pedig az ulcinji Kis Strand (Mala Plaza) a városközpontban.

Bartól nyugatra kicsit tényleg más a benyomás a montenegroi tengerpartról. Budvának van egy kis Fokváros beütése, a hegyek és a szállodatornyok miatt. Kotor előtt láttuk a plakáton már létező felvonót (cable car), az óvárosokban pedig kifejezetten tetszett az egymástól méterekre létező katolikus és ortodox templomok létezése. Amit (nyilván főleg a keleti részen) a minaretek pompásan egészítenek ki.

Petrovac falu felett a kilátópontnál, amikor kisütött a Nap, akkor gondoltam rá először, hogy jó, akár még vissza is jöhetünk majd egyszer. Ez volt az.

A Kotori-öböl tényleg festői falucskája, Perast felett viszont komolyan elgondolkodtattak az erdőtüzek. Villámoktól gyulladt ki több tucat helyen a csont száraz erdő, de szerencsére 1-2 órán belül eleredt az eső. Nem tudom, mi lett volna, ha nem teszi.

Ami feldobott, az a rengeteg fecske volt, ornitológiailag egyedül az ulcinji  sólepárló tavain időző flamingók maradtak ki. Talán majd legközelebb.

Búcsúzóul pedig a Mad Max Halászati Zrt. ulcinji bemutató telepe.

Köszönet a kitartásért!