Kelet-afrikai kalandok érkeznek szakmányban. Sorrendben Uganda, Ruanda, Tanzánia és Kenya voltak a több, mint két hetes túra állomásai. Gorillákkal, szafarikkal, urbánus örömökkel, echte turista szerencsétlenkedésekkel, lehúzásokkal, rendőri (nem is rendőri, katonai!) elvezetéssel, "nem úr, aki nem pazarol" mentalitással, meg ilyesmikkel. Lesz vagy négy rész belőle, a blog költözésével fene tudja mennyire lesz követhető, de igyekezni fogok.
A Viktória tó parti, ugandai Entebbe repterére érkeztünk kora hajnalban, sok választás nem volt, ide ilyenkor jönnek a gépek. Motelünk bemutatkozásként rögtön kint is felejtett a reptéren, leszálltunk hajnal fél 5 körül és sehol a sofőr. Mint kiderült, aznap a motel összes vendége mi voltunk, így magyarázat nélkül maradt, hogy kivel keverhettek össze? Mi volt félreérthető az emailben háromszor egyeztetett időpontban? "Mert ez Afrika", ahogy már Dél-Afrikában is hallottam nem kevésszer.
A hajnali érkezést követően, két sör után már indultunk is a Mabamba mocsárba, papucscsőrű gólyákat sasolni (igen, direkt volt). Ezért még csak 140$-ra vettek le, viszont összesen egy gólyát láttunk a mocsárban fészkelő kilenc párból, így amikor pár nappal később az autóút mellett megláttuk a második példányt (ingyen), alaposan leértékelődött a befektetés. Annyi előnye mindenképp volt az útnak, hogy kétszer egy órát motorcsónakoztunk a Viktória tavon, visszafelé pedig éppen láttuk az Entebbeből az örökkévalóságba induló kompot. Legalább is, amilyen állapotban volt az a szerencsétlen hajó, bravúrnak tűnt, hogy egyáltalán a kikötőt el tudta hagyni nehézségek nélkül.
Ha papucscsőrűt nem is láttunk sokat, marabut annál inkább. A marabu a helyi galamb. Teljesen egyforma életforma, de talán ez a madár még kisebb népszerűségnek örvend, mint Európában a galambok. Mondjuk ahogy azok a fák és a környékük kinéznek, ahova fészket raknak, nem is csoda, hogy különösebben nem rajonganak értük. Szart már le galamb? Képzeld el ugyanezt marabuval.

Hogy kipihenjük a gólyás kalandot, meg a reptéri mizériát, lementünk a partra ejtőzni. A partmenti motelek és szállodák mind rendelkeznek egy-egy kis partszakasszal, ahol természetesen strand és beach bar üzemel. Illetve strand csak ott, ahol nem fertőzött vérmétellyel a víz. A tudományos magyarázat szerint, ahol homokos a strand, ott nincs gond, mert a vérmételyt "szállító" csigák a köveken és a sziklákon élnek, tehát sziklás partszakaszon tilos a fürdés. A mi motelünk szakaszán tilos volt. Közvetlen mellette jobbra és balra is engedélyezett. Elképzelhetetlennek tartom, hogy azokon a szakaszokon engedik a fürdést, ahol a tulajok jattolnak az illetékes tisztviselőnek, aki kiadja az engedélyt. Egyébként megtudtuk, hogy a helyiek tulajdonképpen rettegnek a víztől, nem is nagyon tudnak úszni, úgyhogy nincs az a kifejezett balatoni élet a tavon, hiába 115ször(!) akkora a vízfelület. Mivel korábban brutálisan lehalászták, ma már tilápián és nílusi sügéren kívül szerintem semmi nincs a tóban, a nem szerény pénzekért kivitt koca pecások legalább is soha nem fognak mást, ha fognak egyáltalán valamit. A cimborák például totál semmit nem fogtak egy rakás pénzért, úgyhogy helyi halászoktól vettünk halat, hogy legalább vacsora legyen.
Nem mellesleg a tóból (a tóban, a tó alatt?) ered a Nílus. Ezt ugyan elképzelni nem tudom, hogy derítették ki, de a genfihez hasonló gejzír biztosan nincs, ami támpontot adhatna, hol kellene egyáltalán keresni.
A hosszúra nyúlt első nap után aztán másnap reggelire felszolgáltak fejenként negyven deka, Benke Laci bácsi féle, szétfőzött vegetás tésztát, amire a Nagy Levin olyat fordult sikítva a sírjában, hogy Entebbe-ig hallatszott. Voltak az étrendben más érdekességek is. Fahéjas víz a kávéhoz, szegfűszeges kolbász és matoke, ami zöld (főző)banánból készült köret. A személyzetről annyit, hogy le a kalappal előttük. Mint kiderült, a főnökasszony testvére egy pesti szállodában dolgozik (először nem akartuk elhinni, de tényleg így van), így mindjárt megvolt a közös hang. Kedvencünk az éjszakai recepciós lány lett, aki csodálatos elegye Afrika Ében Királynőjének és egy benyugtatózott hobbitnak. Szemét módon úgy hívtuk, hogy "A Lassú". Nem csak azért, mert ha leültették volna egy skandináv rejtvény elé, onnan megy nyugdíjba, hanem mert ennyire kimért mozdulatokkal még embert nem láttam létezni. Egy tünemény volt, imádtuk.
Két nap Viktória tó után indultunk el bejárni a fél országot, Entebbeből egy ruandai kitérővel a Bunyonyi tó után célba véve a Bwindi Nemzeti Parkot, ahova gorillákat nézni mentünk. Ez alatt az 1000 kilométer alatt csak sikerült valami képet kapni Ugandáról, főleg, hogy kifogtuk az ország legóvatosabb és legbarátságosabb sofőrjét, aki kerek 10 számot bírt felrakatni egy pendrive-ra, hogy naponta 10 órán keresztül azokat hallgassuk. Mindet megszerettük, majd a videókban hallhatóak lesznek a kedvencek.
Az autózás alatt kiderült, hogy idehordták a világ összes húsz év feletti Toyotáját. Később láttuk, hogy hordták rendesen Kelet-Afrika más országaiba is, de itt tényleg nem volt más gyártmány, csak Toyota. És megszámlálhatatlan kismotor, a boda boda, amivel azok pontosan tudják, hogy milyen lehet a csapatás, akik ismerték a Simson életérzést. Errefelé kényszerhelyzetben simán felpattannak négyen a gépre, viszont a hölgyek ugyanolyan eleganciával (féloldalasan) ülik meg ezeket a motorokat, mint az úri lányok anno a lovat.
Kiderült aztán, hogy az ugandaiak fele a főutak mentén akar eladni valamit, a másik fele meg két utcával beljebb vályogot vet és téglát éget. Vagy ahogy kiváló útitársunk fogalmazott, "valami szarból csinál egy másik szart, amit megpróbál eladni". A mérhetetlen mennyiségű téglarakást látva nehéz volt megfejteni, hogy mégis miért tapasztott a házak kétharmada. Ahogy Justo barátunk (a sofőr) mondta, van még hova fejlődni Ugandának. Ezt mi is ugyanígy gondoltuk, de Justo szerint már csak egy kicsi hiányzott, hogy tényleg oké legyen, szerintünk meg évtizedek.
Csak egy példa a  vízhordás, ami elsősorban a gyerekek, másodsorban az asszonyok feladata a családban. Nem kifejezetten üdítő látvány mezítlábas gyerekek hadát látni az utakon, fejükön egyensúlyozva a demizsonokat, hogy ki tudja hány kilométerre vigyék haza a vizet. Nap mint nap. Aztán tulajdonképpen az egész ország úgy néz ki, mint egy dél-afrikai township (szegénynegyed). Nógrádi György kaliberű bohócok olyat nó-gó-zón-ozhatnának, hogy nem csak a turistáknak kellene azonnal hazamenekülniük, de az összes ugandainak is pánikszerűen kellene elhagyni az országot. Ehhez képest mindenki mosolyog, mindenki örül neked. Annyi pacsit, ölelést, integetést sehol a világon nem fogsz gyerekektől kapni, mint Kelet-Afrikában. Amikor átugrottunk Ruandába, volt olyan kis törpe, aki fél órát kísérgetett minket jókat kacarászva. Ruandában egyébként is úgy éreztük magunkat, mint az állatkertben, ha leültünk meginni egy sört, vagy csak kóvályogtunk az utcán, mindenhol komoly nézőközönségünk lett. Ahogy egy dél-afrikai barátom mondta, az a különbség Dél-Afrika és a tőle északra lévő országok lakosai között, hogy északabbra "nem látod a szemükben a gyűlöletet". Mondjuk én Dél-Afrikában sem láttam, de nem is vagyok több évtized apartheiddel terhelve. Lényeg a lényeg, néhány otromba kivételt leszámítva, Kelet-Afrika a mosolygós, pacsizós, ölelgetős emberek otthona, akik vásárláskor kizárólag kedvességből és hagyománytiszteletből akarnak kegyetlenül lehúzni. Nekem nehezemre esett minden egyes alkalommal 50 dollárról indulni egy 2 dolláros akármi vásárlásakor, de akinek lételeme az alkudozás, az itt alaposan kiélheti magát.
Az is érdekes, hogy úgy dobálóznak a 100, 200, 600 dollárokkal, mintha nem kerülne ennyibe nagyjából egy fél ugandai falu. A Ngamba szigeten lévő csimpánz menhely (még mindig nem tudom, mi a jó kifejezés a sanctuary-ra) belépő díja 100$. Ez simán tekinthető a nemes cél támogatásának, bár később kiderült, hogy saját bevallásuk szerint is azért van ennyire túlárazva minden, ami turisztika, mert egyszerűen nincs más bevételük. Ha elmész 600$-ért gorillákat nézni, abból kórház lesz, vagy iskola, vagy közút. Ha nem jönnek a turisták, nem lesz semmi. És ez tényleg látszik a hozzáállásban, túlzás nélkül a lelkük kiteszik, hogy jól érezd magad. Akármilyenek is a körülmények, mert azért senki ne számítson a Ritz hotelre sehol sem. Mert ez még mindig Afrika.
Uganda két címerállata a koronás daru, meg az ugandai kob. Utóbbi egy antilop fajta, amiből kizárólag a Bunyonyi tó egy kis szigetén láttunk párat, pedig arra számítottunk, hogy csordákban fognak az út mellett galoppozni. Ezt helyettük a tehéncsordák teszik meg, amiből annyi van, mint banánültetvényből. A banán itt csak annyira fontos élelmiszer, hogy ha kiveszed a helyiek étrendjéből, az olyan, mint ha egy átlag magyar nem enne se krumplit, se kenyeret. Aki látta az Arrested Development sorozatot, az egyébként is tudja, hogy "mindig van pénz a banán standban" és itt aztán tényleg. Minden kisebb városkában van kifejezetten banán piac, de az utak mellett is mindenhol árulják, ahogy a világ elképzelhető összes zöldségét és gyümölcsét is. Vettünk az út szélén füstölt halat (kiváló volt), mangót, banánt, ananászt és jackfruit-ot is, amit megnéztem, magyarul jákafának hívnak. Életemben nem hallottam róla, az egyszerűség kedvéért sárkánytojásnak neveztük és meglepően finom volt. Motelünk dolgozói szerencsére természetesen tudták, mit kell vele kezdeni, mi csak megvettük, mert jól nézett ki a 10 kilós, ragyás tök.

És akkor innentől induljon a képes ugandai road movie, a végén egy fantasztikus videóval ;)

Az érkezés után néhány órával, éppen nagy erőkkel kutatunk a papucscsőrű gólyák után a mocsárban.

Meglett, ő az. Akinek nem lenne egyértelmű, ez egy gyönyörű nőstény.

Motelünk partszakasza, a növények előtt még vérmétellyel fertőzött a víz, utána kristálytiszta.

Közel az Egyenlítő, víz van elég, úgyhogy rengeteg madár van mindenhol, ezek éppen tátogató gólyák (tényleg ez a nevük magyarul).

Ezek pedig Kelet-Afrika galambjai, a marabuk.

Ebből az impozáns kikötőből indultunk a csimpánz menhelyre, illetve a srácok pecázni. A fent említett komp ennél elkeserítőbb helyről indult.

Néhányan Ngamba sziget 40-50 mentett csimpánza közül.

Ngamba partján is hemzsegnek a madarak, viszont eléggé kikapcsol, ahogy leülsz egy kicsit és nem csinálsz semmit.

Tőlük vettünk halat az elképesztően sikeres horgász napot követően. Jól látod, röhögtek. Mi is.

Ez már az Entebbe - Mbarara - Kabale - Bunyonyi tó - Ruanda - Bwindi Nemzeti Park és vissza túra. Ezekben az út menti viskókban vehetsz meg bármit, amire nincs szükséged. Ez éppen a "Super Butcher", de a viskók szerény feliratai között ilyesmik vannak, hogy Jesus Cares Beauty Salon, God is Grace Grocery, Uganda Telecom, XY Enterprises, Bridal Center, Hotel(!), vagy Police station.

Pampalini az Egyenlítőn.

Út közben a két komolyabb város Mbarara (Uganda második legnagyobb városa) és Kabale. Kabale funkciója ugyanaz lenne, mint Arusháé Tanzániában. Azaz míg Arushában minden a szafarik szervezéséről szól, itt utolsó nagyobb városként a Bunyonyi tó, illetve a gorillák felé igyekvő turistákat illene kiszolgálnia, de ezt csak igen korlátozottan teljesíti. Ez a főutca részlete. Itt töltette fel sofőrünk azt a 10 számot, amivel aztán végig sokkoltuk magunkat. Voltak olyan pillanatok, amikor úgy éreztem, hogy ha még egyszer meghallom aznap, hogy "MOTOKAA", vagy "Simi-simi-já simi-já simi-jó", embert fogok ölni.

Szintén Kabale, kis afrikai sztereotípia.

Ez a valóban festői Bunyonyi tó, Afrika második legmélyebb tava. A tó közepén van egy apró sziget, a Punishment Island, ahova nem is olyan régen még a házasság előtt teherbe esett lányokat száműzték nevelő jelleggel (a fiúknak természetesen semmi bántódása nem esett). Épp amikor ott voltunk, ment a tévében egy riport egy idős nénivel, aki a sziget utolsó "lakói" között volt. Ugyanezen az estén történt a kontinens történetének legértelmetlenebb kecske-halála. Az egyébként teljesen kulturált szálláshelyen olyan ehetetlen kecskesültet hoztak vacsorára, hogy megsirattuk a feleslegesen leölt állatot.

A Bunyonyi tó felé láttuk a túra legszomorúbb jelenteit is. Emberek tucatjai ültek kőbányák aljában és kis kalapácsokkal nagyobb kövekből gyártottak kisebbeket. Mivel mások nyomorát soha nem fogom tudni turista attrakcióként felfogni, a murvatörögetés képi dokumentálása elmaradt. Ez meg egy koronás daru a Büntetés szigeten (jó homályos).

Ez Ruanda, Rukomo városka a dombok (hegyek) között. Ide aztán fel nem téved fehér ember, mi valami kézzel készített szuvenírt vadásztunk, így keveredtünk ide. Ilyesmi bolt természetesen nem volt. A kép alján látszik a minket kísérgető kissrác.

Ez a helyi piac, India és Kína minden olyan szemete idekerült, ami Európában eladhatatlan. Ennyi képből nyilván nem egyértelmű, de Kelet-Afrika többi országával ellentétben, Ruandában egy centi szemét nincs sehol. Ahogy átmész Uganda felől, szinte tök ugyanaz a két ország. A határ egy röhej, Ruanda viszont sokkal rendezettebb. Mentünk vagy negyven kilométert egy egykori papirusz-mocsár helyén elnyúló teaültetvény völgyében és a körülményekhez képest teljesen rendezett volt minden.

Nem véletlenül nevezik Ruandát az ezer domb országának.

Ez a két kis krapek egészen addig nem volt ilyen megilletődött, amíg elő nem került a fényképezőgép.

Ez ismét Uganda, ilyen csordákkal van tele minden.

Meg ilyen banán standokkal és banán piacokkal.

Justo barátunk ananászt vásárol a helyi szupermarketben.

És akkor az igazi road movie, Uganda nem egészen öt percben.

Nem tudom feltűnt-e, hogy kimaradtak a gorillák? Legközelebb velük folytatom, addig is egy (nagyon) gyenge teaser ;)