Talán már elég híresek a magyar jégkorong szurkolók, egy ideje páran (távolságtól függően, olyan ezren) igyekszünk követni a válogatottat ("Elmegyünk bárhova") és végigörömködni az aktuális VB-t ("A mi sportunk fesztivál"). Az erős túlzás lenne, hogy a kemény maghoz tartoznék, általában a magyar tábor szélén szoktunk állni, mert mi meccset is szeretünk nézni, bentről meg nem feltétlenül látszik minden. Mondjuk Szentpéterváron csak bekóvályogtunk párszor a sűrűbe (idén is), Ljubljanában meg nem is volt más választás, mert betereltek mindenkit egyetlen szektorba, szóval maradjunk a félkemény magnál. Indulás előtt két nappal törték meg a kimenős autót, másokkal mégis kijutottunk, ez egy ilyen közeg.

Emerson, Lake & Palmer, amikor még nem gondolták, hogy ilyen sorrendben is fognak elhalálozni, eljátszották Muszorgszkijtól az "Egy kiállítás képeit". Ennek az utolsó tétele "A kijevi nagykapu(k)", ami eléggé beleéghetett az agyamba, ha legalább ezért örültem neki, hogy az éves happening Kijevben lesz. Az a kapu ugyan (ha jól tudom) sosem létezett, amiről a zongoraciklus utolsó képe szól, az Arany Kapu viszont ott áll mind a mai napig. Kijevről nagyjából ennyit tudtam, meg hogy Klicsko, Dinamo Kijev, illetve hogy putyinos viccekkel itt mostanában sokkal nagyobb sikereket lehet elérni, mint tavaly Péterváron. Mint kiderült, putyinos wc-papírból is nagyságrendekkel nagyobb Kijevben a választék.
Jellemző, hogy amikor az első napokban szurkoló haverokkal egyeztettük telefonon, hogy ki merre jár éppen, a következőkről sikerült beszámolni:
"- Hol vagytok?
- Egy templom előtt.
- Ez nagyszerű, de milyen templom?
- Fogalmam sincs, arany kupolája van és ortodox."
Merthogy a szurkolói sátor és a meglepően jó ukrán sörök sok hasznos időt elvettek a városnézéstől. Meg meccsek is voltak, ugye. Egyébként a városnézés viszonylag könnyen letudható, mi a szállás és a sportcsarnok (meg a kocsmák) között sétálgatva, láttunk majdnem mindent, amit érdemes egyáltalán. Nyilván segített, hogy egy percre laktunk a Majdantól. Apartmanok terén sokat senki se várjon Kijevtől, amiből én ki akartam fordulni, hogy nem maradok ott egy napot sem, arról mindenki máshol télakoló, aki látta, azt mondta, hogy jobb, mint ahova ők kerültek. Ebben csak a fűtés, elég ágynemű és bármilyen megoldás hiányoztak, hogy ne ázzon egész nap a teljes fürdőszoba. Mentségükre legyen mondva, hogy utóbbit leszámítva, mindent pótoltak. Ellenükre legyen mondva, hogy nem ezt foglaltuk, de azt sajnos már kiadták másnak és hogyhogy nem vettem észre, hogy erről értesítettek is? (Azóta sem, de ez tényleg jelentéktelen apróság.) A szállodában lakók tudomásom szerint nem nagyon panaszkodtak. Mindentől függetlenül, nekünk úgy tűnt, hogy a kijeviek a világ legbarátságosabb és legsegítőkészebb emberei. Nem volt olyan, ha megálltunk egy sarkon utcatáblákat nézegetve, hogy ne lépett volna oda valaki és angolul meg ne kérdezte volna, hogy tud-e segíteni. Nem volt nehéz a fényképezőgéppel a nyakban, szanaszét teregetett térképpel szerencsétlenkedő turistákat kiszúrni és nyilván az is segített, hogy általában jégkorong mezekben vonultunk fel-alá a városban. A segítségért még pénzt sem kértek, se kizsebelni nem akartak. Vagy illett volna adni valamit? Nem szóltak.
Angolul meglepően sokan és meglepően jól tudtak, a metrójegy 4 hrivnya, a taxi olyan 80 (nyilván nem Ogyesszáig), nézd meg az árfolyamot és higgy a szemednek.
Előre annyit tudtunk, hogy jók a sörök és minősíthetetlenek a borok. Előbbi valóban igaz, borokkal meg sem próbálkoztunk, a vodkát meg én kerülöm, ahogy csak lehet, ami a keleti szlávok között nem mindig egyszerű. Nekem legjobban a Pivna Duma főzde/étterem tetszett, bár a konyhájáról szinte semmit nem tudok. Sörkorcsolyának minden alkalommal olyan tálakat rettyintettek az asztalra (ingyen!), ami minden tiszteletet megérdemel. A söreik kiválóak, ha képes lennék megjegyezni minden egyes sör nevét, akkor pontosan meg tudnám mondani, melyik volt a legjobb. Valami félig búza, vagy szűretlen, citra komlós IPA (semennyire nem értek a sörkészítéshez...), nem lesz nehéz megtalálni az itallapon.  Bírtuk még a Limonad kocsmát, a ProRock klubot (innen is üdvözlet a székely különítménynek!), meg a Porter Bart a Khreschatyk utcában, utóbbi helyen is valami saját söröket kínálnak, azok is jók. Az ukrán, de minimum annak tűnő kajákat kínáló Puzata Hata hálózat teljesen elfogadható, egy sült túrós melléfogáson kívül én semmi vállalhatatlant nem ettem ott. Feltételezem, hogy mondanom sem kell, hogy ételért, italért röhej árakat kérnek, még magyar pénztárcával sem jut eszedbe egy kávét sem főzni magadnak. Amúgy ahogy ez a Puzata Hata franchise egyszerű, de fasza ukrán kajákat kínál, nem akarom elhinni, hogy ugyanez ne tudna magyar változatban is működni. A legjobb étterem, ahova betévedtünk, a Volodymyrska utca 4-ben volt, szintén saját sörrel (ez volt a legdrágább a városban, 55 hrivnya). Ennek se tudom a nevét, a Google meg nem találja cím alapján, pedig a street view-n ott van a hűlt helye (lassan bejelentkezek a világ legbénább tourist guide-ja címre).
És akkor a kiskapuk. Ugyan a határra is ki van írva, hogy Ukrajna korrupciómentes ország (eleve vidám, ha már ki kell írni), de mindent (tényleg mindent) el tudsz intézni, vagy meg tudsz úszni pár száz hrivnya, vagy pár tíz euró/dollár felajánlásával. Zöldkártya hiánya, közlekedési bírság, belépő hiánya, jobb hely, jobb választék, mégis van hely, tudnak másikat adni...bármit. Annyira a világ legtermészetesebb módján megy, hogy senkinek a szeme nem rebben. Fene tudja, hogy jó, vagy sem, hazafelé eléggé igyekeztünk elkerülni a rendőröket, mert hrivnyánk már nem volt, több rendes pénzt meg már nem szántunk volna a kirándulásra. Kijevig kocsival odafelé amúgy 15 óra volt az út, visszafelé sikerült 26 órára nyújtani. 4 órás dugó rögtön kifelé Kijevből, 4 óra várakozás a határon (méltatlankodó csempészek tucatjainak gyűrűjében), néhány apró pihenő és már el is suhan az a 26 óra.
Képek és további értékes gondolatok következnek.

Az útikönyvekben valószínűleg elég gyakran ilyesmi képek lehetnek Kijevről. Ez a Szent Szófia székesegyház.

Éppen valami elkésett húsvét lehetett, mert dugig voltak a belvárosi terek szép nagy darab, festett (mű)tojásokkal.

Nekem, aki már attól is herpeszes lesz, ha látja, hogy nem mosogatják el rendesen a poharát, az ortodox templomokban elég nehéz befogadni az ikonokat, koporsókat, meg nem is tudom, még mi minden mást egymás után csókolgató, a következő csókokért sorban álló híveket. Nem csak ezért nem is érzem soha odavalónak magam. Ez éppen a Szent Vlagyimir székesegyház.

Ugyanez kívülről, szállingózó magyar szurkolókkal.

Ennyire elképesztő színű egyetemi épület sincs minden városban.

Azokban a városokban, ahol egyébként nincs túl sok látnivaló, vagy nyomasztóak az utcák, valószínűleg már mindenhol megjelentek ezek az egész tűzfalas alkotások. Itt sincs kevés belőlük, kis johannesburgi nosztalgia.

Ez a Pecserszka Lavra barlangkolostor, amit viszont tényleg érdemes megnézni. Hogy pontosan mi ez, abban majd úgyis segít a Wikipedia, de egy mondatot megérnek a barlangok. A kolostor alatt eltemetett múmiákat egy olyan fél méter széles és két méter belmagasságú katakomba rendszerben lehet megtekinteni. Mivel a csókolgató hívők a mezei turistáknál lényegesen többen vannak, nem kicsit klausztrofób a zsúfoltság. A területen van pár templom, harangtorony, múzeum és egy olyan miniatűr-kiállítás, ahol az emberi hajszálnál helyenként 400szor vékonyabb tárgyak vannak kiállítva. Mivel erről mi is a látogatás másnapján szereztünk tudomást és ezért már nem mentünk vissza, let's google it.

Ez a "fényképezni tilos helyszínek" sorozatom legújabb darabja. Úgy tűnik, hogy az ukránok szeretnek röhejes árú belépőket kérni, viszont pofátlan lehúzás megy, ha meglátnak egy fényképezőgépet és fényképes belépőt tudnak szedni. Mi egy kivételtől eltekintve (mindjárt mesélem), maradtunk a röhejes árú szimpla belépőknél.

A Lavrától délre van a gigantikus Rogyina Maty emlékmű és a Dicsőség Lángja. Na ezt vagy elfújta a szél, vagy nincs pénz gázra. Akinek van energiája felsétálni a szoborhoz, van ott egy II. világháborús szabadtéri kiállítás. Mi olyan ügyesek voltunk, hogy lejártuk a lábunk, de elkerültük.

Az emlékmű és a Larva között van ez a park (parkokból egyébként meglepően jól áll Kijev), ennél jobban össze sem lehetne foglalni a várost. Értelmetlen műtárgy, tojásfa, minden kék-sárgára festve, szocreál lakótelep a Dnyeper túlpartján, de a helyiek szeretik és örülnek neki.

Ha már a Dnyeper, tegyük össze a kezünket a pesti és budai panorámáért. Valószínűleg a képen látható túlpartról lényegesen szebb a város, de ahogy az kinéz, önként embernek nincs kedve átmennie. El tudom képzelni, hogy a túlpart "plázsai" nyaranta dugig vannak, de mi hosszú kilométereket sétáltunk a lebetonozott parton úgy, hogy hat horgászt, meg három kutyasétáltatót láttunk összesen. És még Budapesten nincs kapcsolata a városnak a folyóval?

A kihalt folyóparton van Kijev legenda szerinti alapítóinak emlékműve. Ahogy a képen is látszik, leginkább a galambokat, meg a sirályokat érdekli.

Amikor meg tovább sétálsz észak felé, kicsit nem figyelsz és átmész egy időkapun. Akármi legyek, ha ezt a részt a plakátokat és a graffitiket leszámítva, 1980-ban nem ugyanígy fényképezhették volna le. Szerintem akkor még képeslapra is került, hogy Isten (vagy valamelyik másik elvtárs) hozott a Szovjetunióban.

A csodálatos folyóparttól ezzel az aszfaltozógéppel(?) búcsúznék. De ne kattints sehova, a poszt még megy tovább.

Ez a Szent András templom az András lejtő tetején. Utóbbit hívják néha a "kijevi Montmartre-nak", ami akkora túlzás, mintha ezt a blogot hasonlítanám a Tripadvisorhoz, de kétség kívül egy hangulatos környék.

Innen nem messze van a Pejzazsna sétány (Sculpture Alley), ami nem is tudom micsoda. Ilyesmi remekekkel van tele, meg játszóterekkel. Remélem ettől még egészséges a kijevi gyerekek jellemfejlődése.

Ettől a horrorbabától speciel nem feltétlenül lesz az.

A magyar küldöttség egy része a már megénekelt Arany Kapunál.

Kedves gesztus a kijeviektől, hogy egy csatornafedelet elneveztek rólam (ha kicsiben nézed és/vagy hunyorítasz, meg van egy kis fantáziád, te is belelátod).

Ez pedig a Majdan tér, aki követi a híreket, pontosan tudja, hogy miféle érzés itt sétálni. A tér közepén álló Kamaz nem valami retro kiállítás része, nem kevés jár belőlük, ahogy üzemben lévő kocka Ladából is világhatalom Ukrajna.

Nehéz leírni, miféle érzés a szomszédunkban dúló háború elesett katonáinak (és civiljeinek) több tucat emlékművét nézegetni szerte a városban. Nem mellékesen, pár éve Donyeckben még majdnem megrendezték ugyanezt a VB-t, amire most kimentünk. Ennyit arról, hogy mennyire nincs háború Kelet-Ukrajnában. Negyedik éve.

Aztán szintén a Majdanon, a még ki sem csomagolt embléma egy pillanat alatt visszaránt egy teljesen más világba, ahol meccsre jársz, vidáman sörözöl, nem győzöd kidobálni a taxisofőröktől kapott a telefonszámokat (mindenhol lányokat ajánlgatnak a külföldieknek) és legfeljebb azon siránkozol, hogy szarul játszik a csapat.

Ezt a fantasztikus panorámát meg a kijevi erőd faláról lőttem. Ez egy olyan látványosság, amiért talán senki nem tesz meg két lépést sem, mi keresgéltük vagy negyven percen keresztül. Aztán a bejáratnál három személyre kifizettetek két fotós belépőt (10 hrivnya), meg négy nem fotósat (1 hrivnya). Majd megnéztük a szinte semmit, ennyi pénzért még jó, hogy le is fotóztuk és kimentünk a másik bejáraton, ahol ki-be jártak a helyiek, a város egyéb részei felé haladva és természetesen egy vasat nem fizet senki. "Nagyon megérte" eljönni ide, de Kijev ilyen.

Aki meg maffiás (mi semmit nem tapasztaltunk belőle), orosz-ukrán ellentétes (ebből csak minimálisat, egészséges patriotizmust viszont mindenhol), vagy hasonló borzalmakat keres, annak nem nagyon tudok segíteni. Minket, magyar szurkolókat nagyon szerettek ebben a nem különösebben szép, sok szempontból viszont tényleg érdekes városban.