Ha hirtelen belegondolok, lehet hogy a Gerecsében eddig csak télen jártunk, de akkor biztosan. A Turul-szobornál meg valószínűleg még soha, úgyhogy a festői Tatabánya szélén letettük az autót a pazar állapotban lévő szanatóriumnál és egy közepesen komoly körrel megnéztük az erdőt, meg az emlékművet. A jó isten óvjon meg bárkit, aki idekerül ebbe a kórházba és bár őszintén remélem, hogy a látott épületben már semmiféle kezelés nincs, egy viszonylag friss tábla a bejáratnál e tekintetben nem sok jót ígért. Vissza a magyar egészségügyből a természetjáráshoz: néhány (szinte észrevehetetlen) barlang mentén felmentünk a Halyagos-rétig, onnan az Öreg tölgyfa pihenőig, aztán kikeveredtünk a betonra és felslattyogtunk a Turulig, továbbmentünk a Szelim-barlanghoz, onnan meg le a hegyről, vissza a kísértetkórházhoz. Komolyabb kilátással, kitettebb szakaszokkal találkoztunk már erre-arra, legutóbb a Börzsönyben is voltak szebb panorámák, de az őszi erdő mindig megéri. Itt is kifejezetten szép volt az útvonal, mutatom is.

Egész nap barátságos 15 fok és napsütés volt, ideális kiránduló idő. Mira ma is lefuthatta a maga nagyjából 25 kilométerét folyamatosan előre és vissza rohangálva.

Ilyesmi útvonalon töltöttük az egész napot, illetve azt a 3-4 órát, amíg az egész kör tartott.

Ilyen méretes tapló gombából elég sokat láttunk. Ezek szerint hiányszakma a Gerecsében a taplász.

Erre a rönkre meg mellek nőttek.

És csak tovább a felénk hajló fák alatt.

Tényleg egész nap ilyen poszterképek között kóvályogtunk.

Íme a pihenőhely névadója.

Még egy poszterkép, ezúttal sárgában.

És már fel is értünk, az M1-re boruló turul, Tatabánya felett.

Innen néhány lépés a Szelim-barlang, a tanösvény tábláiról mindent meg lehet tudni róla. Neander-völgyiek, ősállatok, emberi maradványok, minden volt itt.

Az egész nap legletaglózóbb pillanata ezek a kamu barlangrajzok voltak.

Ez a kilátás a Ranzinger Vince-kilátó tetején fogad. Alakra szinte egy-az-egyben a Tábla-hegy, nem?

Ez a látvány a város felé. Ezzel a sűrű ráccsal kissé olyan érzés, mintha egy ketrecből nézelődnél kifelé.

ÉS AKKOR A BÓNUSZ.

A Gerecse előtti napon mentünk el megnézni a kiszáradó Dunát. A Szentendrei-sziget csúcsán, Kisoroszitól északra álldogáltunk tök szárazon ott, ahol a folyónak kellett volna lennie. Egészen fellendült a környéken a katasztrófa turizmus.

Ennek a helyi kis Copacabana-nak nem biztos, hogy felhőtlenül örülhetünk.

Bal oldalt Visegrád, az orrunk előtt meg a Duna közepe.

Köszi a kitartást, a viszont látásra!