Hogy másként indulna az ember 8-9 várost felölelő körútra esős hidegben, mint fényképezőgép és kabát (meg pulóver) nélkül? Drága barátok kisegítettek telefonos képekkel és alkalmanként széldzsekivel, úgyhogy szét sem fagytam és tudok is valamit mutatni sorrendben Strasbourg, Colmar, Lyon, Grenoble és Genf városokból. Ezeken kívül volt még Ulm, Interlaken és Luzern is, csak ezekkel elrontanám a címet, úgyhogy ezek titokban maradnak. Mivel az egész út eléggé melós volt, egy-egy városra általában pár óra bóklászás jutott, így nagy szakértője semminek nem lettem, ezt-azt kóstolgatni viszont majdnem mindenhol volt idő. Meglepő információ fog következni: kiválóak a francia sajtok, meg általában a francia konyha (már amit tapasztaltunk belőle).

Valószínűleg rossz bort is sokáig kellene keresgélni, bár az egyik szupermarket alsó polcain voltak elég gyanús palackok, de ellenálltam a kísértésnek és érintetlenül hagytam őket. A másik fantasztikus felfedezés, hogy nagyon komoly különbségek vannak régiónként, Lyon városképének semmi köze nincs Strasbourghoz, ahogy Elzásznak is alig valami a francia Alpokhoz. Francia nyelvterületnél maradva, Genf meg aztán megint teljesen más, de ők ugye nagy szerencsétlenségükre a még sajnálatra méltóbb Svájcban kénytelenek tengődni.
Nem is húzom tovább, inkább legyenek képek (mind telefonos).

Ahogy az ulmi nagytemplom (Münster) a világ legmagasabb keresztény temploma, a strasbourgi katedrálisnak is van valami legmagasabb címe. Hogy hova lett a második tornya, azt nem tudom, viszont impozáns látvány bárhonnan a városból.

Ez meg a tipikus elzászi óváros, ahogy a cégér is írja a bal oldalon.

Minden várost feldob, ha van valami vízfelület a házak között. Ez is Strasbourg, itt sem rontja el a hangulatot az a pár hidacska, meg városnéző hajó. Eddig egyedül Johannesburg volt olyan, ahol jártam, hogy egy saját forrás nem sok, annyi víz nincs egy városban.

Elzász jelképe, a gólya úton-útfélen visszaköszön, megközelítőleg négymillió formában vásárolható meg.

Ez Colmar, Elzász leghangulatosabb kisvárosa. Olyan az egész, mintha egy mesekönyvben sétálgatnál.

Talán már említettem a hagyományos elzászi óvárosokat. Ilyenek.

A rivális családok likvidálása után, Don Alsace elégedetten ül le uzsonnájához Colmarban.

Vissza a mesekönyv lapjaira, ez Colmar Petite Venise városzrésze. Azon kívül, hogy vannak pici csatornái, semmi köze nincs Velencéhez.

Ez már Lyon, a képen 173 Michelin csillagot rejtett el a tréfás kedvű rajzoló. Viccet félretéve, van vagy húsz Michelin csillagos étterem Lyonban, meg egy másik húsz Bib Gourmand. Mindenhol pékségek, bisztrók, cukrászdák, éttermek és tele a város a helyi konyhát hirdető cégérekkel.

Ez a Jakobinusok tere. Az egész városban olyan érzésem volt, hogy Pestnek is így kellene nagyjából kinéznie, ha törődnénk a városképpel, a bérpaloták utcafrontjával és nem engednénk, hogy minden földszinti helységet giroszosok, kocsmák és 100 forintos boltok okádjanak tele a műanyag tábláikkal és az ízlésesre festett falaikkal.

Lyon két folyója a Saône (ami nem a Szajna) és a Rhône (ami meg nem a Rajna). A rakpartokon minimális forgalom van, esténként ott hesszel az egész város. A két folyó éppen Lyonban találkozik, de senki ne számítson valami természeti csodára, tulajdonképpen a város közepén érnek össze.

A Miasszonyunk bazilika a Szent János székesegyház mellől fotózva, csodálatos kirándulóidőben.

A főtéren XIV. Lajos lovasszobra a város egyik jelképe. Egészen biztos, hogy ez a mellékalak nem Lajos volt, ez a mozdulatsor meg Veronában is remekül sikerült Júlia szobrával.

Bár állítólag semmi köze a városnévnek az oroszlánhoz (a latin név elferdülése lett Lyon tudomásom szerint), azért ez az ízléses példány hagy némi kétségeket e téren.

Ez Grenoble leghangulatosabb tere, ahol a helyiekkel együtt ünnepelhettük Macron győzelmét az elnökválasztáson. Frankón ez ment a tévén a kocsmában és tényleg mindenki fel volt dobódva körülöttünk.

Felmentünk a felvonóval a La Bastille-ba, ami egy egykori határőr erőd. Innen nemcsak a városra, de az itt összeérő három hegyláncra is gyönyörű kilátás nyílik. Minket ez a lenyűgöző látvány fogadott, igaz a városig legalább leláttunk néhány szerencsésebb pillanatban.

Ez már Genf, a Szent Péter (Saint-Pierre) katedrális, a tó mellett a város másik komolyabb látványossága.

Ilyen a kilátás a toronyból, a tavat elég szépen uralja a Jet d'Eau, amire mindjárt visszatérek. A "gejzír" mögött jobbra Cologny dombja, ami a világsztárok gettója. Lewis Hamilton, Phil Collins, a Világgazdasági Fórum, meg ilyesmik történnek a falucskában. Néhány évvel korábban itt kezdte el írni Mary Shelley a Frankensteint, egy John Polidori nevezetű angol író pedig A vámpír címmel az első modern vámpír történetet. Mindkettőhöz egy bizonyos Lord Byron asszisztált, aki együtt unatkozott a fent nevezett írókkal egy szokatlanul esős nyáron a Genfi tó partján. Egyébként a környékbeli ingatlanárak csak annyira magasak, hogy egy sorházi lakás árából megveszel egy fél magyar megyét, de a szépségért ugye meg kell szenvedni.

Ez a reformáció emlékműve, Kálvin és tettestársai.

A fenti kép jobb szélén áll, itt meg közelebbről is látszik Bocskai István, mint a reformáció kiemelkedő alakja. A városban van még pár magyar vonatkozású hely, de Erzsébet királyné szobra mellett valahogy elmentünk (Sissit ugye itt szúrták le a tóparton, de keresgélni egyik városban sem volt idő semmit sem), Bartók szobráról én speciel nem is tudtam, a Liszt tér meg nem esett útba.

A boldog és betegre etetett hattyúk mögött itt is a Jet d'Eau szökőkút, ami 200km/h-val tolja fel a vízoszlopot és egy belépni tilos táblát, meg egy térd magasságú kerítést leszámítva semmi akadálya, hogy bemenj a "gejzírhez". Szerintem évtizedek óta egyetlen svájci sem tette meg. Közép-Kelet-Európában egy hasonló látványosság ugyanígy (nem) elzárva, valószínűleg naponta tépné le a vállalkozó kedvűek fejét.

A boldog hattyúk után következzék Genf legszomorúbb kacsája.

Búcsúzóul egy látkép a tóról, ahol Genf minden négyzetméterén látszik a nélkülözés és a keserűség.