Szerényen best of-nak szánt, szemérmetlen kattintásvadászat következik: tizenegy vállalhatóbb fénykép és hozzájuk kapcsolódva tizenegy pár soros történet. Hátha nem csak nekem esik jól visszaemlékezni és mást is érdekelnek. Semmi rendszer nincs benne, tulajdonképpen csak képek, amik meglehetősen szerény fotográfusi képességeimhez mérten jobban sikerültek és tudok is írni róluk valamit.
Teleraktam linkekkel. Videók, régebbi bejegyzések, csupa fantasztikum.

Dél-afrikai hónapjaim kezdetén mentünk el a Rhino & Lion Parkba, ami a Johannesburg környékén lévő állatparkok egyike. Mint utóbb kiderült, a legszínvonalasabb is. A belépővel együtt kaptunk a kezünkbe egy kis térképet a tájékozódáshoz. Mivel rohadtul rákészültünk egy jó sörre, örömmel láttuk, hogy rögtön az első domb tetején áll a Vulture Restaurant és akármilyen szar is út, a bérelt Chevrolet Sparkkal is fel lehet jutni. Fel is szenvedtem az erőművet, a domb tetején viszont kiderült, hogy a keselyű étterem bizony szó szerint az, ami a neve. Ide van kidobva több tonna elhullott állat a Krüger Parkból ide is betérő keselyű kolónia és minden más dögevő madár számára. Viszont rögtön ebben a parkban el is kattintottam életem valószínűleg legjobb orrszarvú fotóját.

Fokföldön a legnagyobb élmény a ketreces cápales volt, de szép volt a Garden Route is. Mostanában Fokváros leginkább azzal kerül be a hírekbe, hogy hónapok kérdése, hogy ivóvíz nélkül maradjon, ezt megelőzően viszont szerintem a legtöbben azt hallották róla, hogy itt "ér össze" az Atlanti- és az Indiai-óceán. Ami súlyos tévedés, bár még helyiek is perceket tudnak mesélni saját élményeikről, ahogy állnak A Fokon és látják a kétféle vizet "összefolyni". Na, ehhez képest a két óceán nem itt, hanem a Tű-foknál találkozik. A Fok egyébként még csak nem is Afrika legdélibb pontja (ahogy a tévhit másik fele tartja), mert az is a Tű-fok. Fokváros látképe a Tábla-heggyel viszont csodálatos.

Johannesburg számomra legérdekesebb része a street art és a mindenhol ott figyelő murálok voltak. Meg a jobbnál jobb tetőbárok, sörözők és éttermek. Mivel idő volt rá és kinti barátaim néha szántak rám annyi időt, hogy olyan helyekre is elvigyenek, ahol turisták nem nagyon járnak, egyszer eljutottam egy város széli dombra, ami tökéletesen összefoglalta a várost. A domb alján egy búr templom áll, mellette az angol-búr háborúban részt vevő családok emlékműve, amiről az emléktáblák jó részét már lelopták. A panorámát Johannesburg felhőkarcolói uralják, de ott van a közelben egy egykori gázgyár üresen rohadó épülete, pont ez egyetemi campus mellett. A dombocska meg tele szeméttel, üres üvegekkel és használt kotonokkal. A képen a nekem leginkább tetsző johannesburgi mural.

Egy kontinensnyi váltással, ugorjunk át Belgiumba, Brugge-be. Sosem fogom elfelejteni, amikor vendéglátónk kiejtéshelyesen előadta a város flamand nevét, nehéz volt nem röhögni. Mivel a kulturális örömök mellett mi is sörtúrára érkeztünk, igyekeztünk valami kapaszkodót találni, hogy mégis melyik söröket próbáljuk ki a rendelkezésre álló több száz közül. Találtunk valami sör értékelő oldalt, ahol tételesen fel voltak sorolva az utóbbi évek "világbajnok" sörei. Hittünk neki, ami nagy hiba volt. Életmentő jó tanács: a Rodenbach sör a világ legszarabb "a világ legjobb söre", ihatatlan. Vigasztaljon mindenkit a brugge-i Photo Point, itt laktak az In Bruges főszereplői is.

Európánál és az italoknál maradva, hosszú évekig tudtam ellenállni az Aperol Spritznek. Legutóbbi olasz utunkig nem hiszem, hogy kettőnél többet ittam belőle. Aztán ezen a nyáron megtört a jég és ha kellett, ha nem, ezt ittuk. Most már teljesen olyan, mintha hozzátartozna Olaszországhoz. Megpróbáltuk itthon is, egyszer, nem ugyanolyan. Ez Bellagio a Comoi-tó partján, ezen az egyébként miniatűr strandon is egy lakókocsiból igen kiváló bárt üzemeltettek.

Merész ugrással újra Afrika. Imádtam Ugandát. Igaz, hogy rögtön bemutatkozásként felejtettek ott bennünket az entebbe-i reptéren hajnalban úgy, hogy a motel egyetlen vendégei voltunk és igaz, hogy amilyen Dél-Afrikában a szegénynegyed, úgy nézett ki egész Kelet-Afrikában az általános vidéki városkép, mégis remekül szórakoztunk. A Viktória-tótól a Bwindi erdő gorilláiig elég hosszú volt az út, sofőrünk Justo pedig nem készült elég változatos zenével a hosszú órákra. Mbararában megálltunk tankolni, ő meg beugrott egy elektronikai boltba, hogy egy pen drive-ra zenéket másoltasson. Egy szerényebb összeg fejében felmásoltak neki nagyjából húsz mp3-at és több tucat videó fájlt. Ilyen út menti banán piacok a legkisebb falvakban is ott voltak, akármerre jártunk.

Uganda legnagyobb attrakciói a gorillák. Hiába kötik a lelkedre az eligazításon, hogy hét méternél ne menj közelebb, mert az a biztonságos távolság, ha egy-egy fiatalabb példány odajön, súrolja a lábad, ahogy elmegy melletted. A felnőtteket meg csak két méterről látod, annyira sűrű az erdő. Kifelé jövet a dzsungelből, egy idősebb asztrál hölgy megszólított, hogy ne haragudjunk, de milyen nyelven beszélgetünk, mert szerintük mi dél-afrikaiak lehetünk és a nyelv a szuahéli. Mire visszaértünk a táborba, kiderült, hogy az ausztrál csapat egyik tagjának nagyapja magyar volt. Remek jót söröztünk velük délután, az ausztrálok tuti ott vannak a legjobb fej nemzetek között.

Jöjjünk kicsit közelebb, Kijev. Szentpétervárnak, Budapestnek, meg Ózdnak is vannak lepukkant részei, de Ukrajna tud ebből a szempontból újat mutatni. A templomaikat viszont tip-top állapotban tartják. Kijev belvárosáról és látnivalóiról az alábbi beszélgetés el is mond mindent, a városban másfelé kóválygó haverokkal próbáltuk telefonon megtalálni egymást.
"- Hol vagytok?
- Egy templom előtt.
- Ez nagyszerű, de milyen templom?
- Fogalmam sincs, arany kupolája van és ortodox."

Tanzánia a többségnek természetesen a szafarik és a Kilimanjaro (meg Zanzibár). Nekem viszont a budapesti vízilabda VB-döntő is eszembe jut róla, amit egy arushai kifőzdében néztünk meg, vagy száz helyi vacsorázóval körülvéve. Hogy rajtunk kívül senkinek fogalma nem volt, mit is néz, az egészen biztos. Ahogy az is, hogy kedvenc kötőszavunkat több tucat vendég tanulta meg a meccs végére. Ezt a képet meg a Serengetiben kattintottam.

Nairobiból egy mocsok lehúzás maradt a legemlékezetesebb. Mint kiderült, a parlament szocreál épületét tilos fényképezni, bár a pont mellette lévő Kenyatta Center tetejéről tulajdonképpen belátni. Nem vettem észre a figyelmeztető táblát (meg ki számít ilyen hülyeségre?), úgyhogy kiérdemeltem a katonai elvezetést. Próbál az ember egy őrbódéban, öt gépfegyveres katonával körülvéve határozott és hatékony lenni, de nem könnyű. Volt ott minden: bírósággal, elzárással fenyegetés, piaci alkudozás, fejben oda-vissza valutaváltás. A végén 50$-ral rövidebben távoztunk és búcsúzóul mondtak egy "Isten hozott Kenyában"-t. Gondoltam beállok a sarkon a marabukkal teli fa alá, hogy még egy kicsit jobban feldobjam a napom. A képen elárvult borjakat etetnek a főváros melletti elefánt árvaházban.

Végül hazaérkezve, a Bakony. Túra közben sok mindenre van idő, az utóbbi időben új ismeretek felcsatolására is. A Kőris-hegy tetején lévő radarállomás automatája éppen angolul üvöltözött egy vélt, vagy valós behatolóval, mikor mi azon tanakodtunk, hogy vajon egy kelempájsz madár (mókus) lehetett-e a bűnös? Majd Bakonybélen, az étlapon azt láttuk, hogy van Rudicsinta. Kicsit szégyelltem magam, hogy miféle olasz desszert ez, hogy nem is hallottam róla soha, de kiderült, hogy az, amit a neve rejt: palacsinta tésztába tekert Túró Rudi. A képet a Kőris-hegy felé vezető nyeregben lőttem.

Remélem tetszett az összeállítás és végigkattingattad az összes linket a szövegekben! ;)