Folytatódnak a dél-afrikai kalandozások, ezúttal a Johannesburghoz és Hartebeestport Damhoz közeli Lion & Safari Parkban. Ez a viszonylag új (illetve újranyitott) park elég közel van a Lion & Rhino Parkhoz, a kettőnek mégis más a hangulata. Ugyan egyik sem egy Krüger, de aki nem tud napokat rászánni némi vadvilági élményre, valami ahhoz nagyon közelit itt is talál és fél napos programnak tökéletesen megfelel. A tízmilliós gautengi agglomeráció, illetve a johannesburgi hivatás- és bevásárló turizmus bőven fenntartja őket.

Sok minden magyarázhatja, hogy miért nem nagyon járnak be az emberek Johannesburg (ahogy a helyiek, főleg a fiatalok hívják Joburg, vagy Jozi) belvárosába. Sokan nem érzik magukat biztonságban, még többen egyszerűen nem érzik magukat jól a belső kerületekben és vannak, akiknek semmi dolguk nincs arra. Rám a harmadik feltétlenül igaz, fél év alatt nem voltam bent tízszer a városban. Itt egy európai értelemben vett city break nem tartana tovább, mint egy délután (egy másik fél napot el lehet mondjuk múzeumozni), viszont ezek a urban design nemtommik meg tetszenek (ha annak hívják ezeket egyáltalán).
* Update: az egész falas graffitiket mural-nak hívják (kösz, Áron!).
Arra, hogy éjszakázni miért nem megyek be soha az egyébként egyre felkapottabb helyekre, arra meg az lehet a magyarázat, hogy
1, megöregedtem,
2, lusta vagyok az Uberrel szerencsétlenkedni (másképp lehetetlen lenne közlekedni),
x, mindkettő.
Pedig van itt is minden, tetőteraszok, panoráma kocsmák, trendi bárok, fesztiválok és még mi tudom én, mi nincs. Meg ugyanezektől a helyekről 50-100 méterre olyan nyomortanyák, hogy nappal sem akarsz a közelükbe menni. Inkább mutatok pár képet, hátha valakinek pont ettől jön meg a kedve. Egy-két részlet ismerős lehet az első johannesburgi írásból, persze megint főleg összefirkált betonelemek lesznek.

Dél-afrikai ismeretterjesztő sorozatom most fog elérkezni Juhász Árpádhoz méltó magaslatokra. Jobb a békesség, kreacionista olvasóim jobban járnak, ha innen nem is folytatják, vagy rögtön a képekhez ugranak. De akkor sem járnak jól, ne folytassák.
A Cradle of Humankind a Világörökség része, néhány egymástól csak pár kilométerre eső barlangból és a maropengi látogatóközpontból áll. A látogatható barlangok száma elég véges, ha jól tudom kizárólag a Sterkfontein Caves van nyitva a nagyközönség előtt (hopp, nem, a Wondercave is a Rhino & Lion Parkban). Nem kevesebb, mint 4millió éves fosszíliákat is találtak itt, az első nagyobb szenzáció "Mrs. Ples", egy több, mint 2millió éves Australopithecus koponyájának előkerülése volt.

Folytatom az élménybeszámolót a Krüger Nemzeti Parkból, aki lemaradt a rendkívül értékes első részről, itt pótolhatja.
Amit elregélni gondoltam volna, azt már megtettem az első részben. Most már csak képek, képek és képek lesznek, illetve egy videó. Pár mondatot azért csak beleerőltetek, íme.

Van aki új kocsival lepi meg magát (most adnám el), ha negyven lesz, van aki új nő után néz (a régivel sem bírok), van aki pályát változtat (esetemben miről mire?), én meg elmentem a Krügerbe. Két részletben fogok róla írni, kezelhetetlen mennyiségű képpel nem sokkolnék senkit.
Hogy milyen ez a nemzeti park, azt valóban látni kell, nincs az az irodalmi mélység, ami visszaadná az élményt. Vannak dél-afrikai látnivalók és van a Krüger. Vannak nemzeti parkok, meg van a Krüger.
Az időszakkal is szerencsénk volt, még nem volt nyár, amikor a lombok rengeteg takarnak, nehezebben látsz állatokat (vagy valamivel kevesebbet), mint télen. Három nap alatt láttuk a Big Five-ot, mindet többször is. Voltunk két vadlesen (game drive-on), egy estin és egy hajnalin, mindkettőn remekül szórakoztunk. A ranger, aki vezette a vadleseket, én nem tudom, hogy milyen szemekkel rendelkezett, de hogy miket vett észre, milyen távolságból és milyen körülmények között, az hihetetlennek tűnt.

A Blyde River Canyon és a Graskoptól Maparengig tartó Panorama Route (az R532-es út, pár kitérővel) az a látványosság, amit szinte mindenki a Krüger Parkba tartva, vagy a Krügerből hazafelé ütemez be a programjába. Olyan négy órát simán lehet rá számolni, pedig csak 75km (plusz a kitérők). Mivel mi a Krügerbe tartva néztük meg, északról kezdtük, ami annyi kényelmetlenséget jelentett, hogy végig kellett suhanni a csodálatos minőségű 36-os úton.
Abból a szempontból itt sincs különbség az európai gyakorlathoz képest, hogy itt is a "világ második legmélyebb", "harmadik leghosszabb", "tizenkettedik legszélesebb" jelzőkkel igyekeznek eladni (egyik sem biztos, hogy pontos, nem figyeltem), pedig különösebben nem szorul traktálásra, mert tényleg szép és kár kihagyni, ha valaki erre jár.

Ha azzal kezdem, hogy a Dél-Afrikában érthetően körülrajongott Garden Route egyes szakaszai nem mutatnak több látnivalót, mint a kora nyári Zalai-dombság, akkor joggal fogja bárki azt hinni, hogy meghülyültem, vagy Pesterzsébetről* írok afrikai posztokat. Pedig a nyilvánvaló hatásvadászatot leszámítva, tulajdonképpen igaz. A Garden Route, a Fokváros és Port Elizabeth közti partvidék óceánparti szakaszai, lélegzetelállítóak. Amikor viszont a dombok között autózol, az tényleg nem nagyobb szám, mint bárhol a kora nyári Dunántúlon. A legelésző birkák és tehenek nem valószínű, hogy bárkit ámulatba ejtenek, viszont Dél-Afrika még július-augusztusban is csont száraz nagyobbik részéhez képest, itt zöld minden. Európaiként ez különösebben nem ver mellbe, de mondjuk egy johannesburginak erős lehet a kontraszt.

Dél-Afrika nem igazán a városlátogatások országa. Nemcsak, mert egyes városrészekben kriminális a közbiztonság (fantasztikus teminus technicus), hanem mert ezek a városok építészetileg egyszerűen nem elég szépek. Azt nem merném állítani, hogy nem érdekesek, de aki nem különösebben vonzódik a vasbetonhoz, az nem fogja szeretni. Sokak állításával ellentétben, szerintem fentiek alól Fokváros is csak itt-ott kivétel. Valamivel több épület maradt meg a gyarmati időkből, mint a Fokföldön kívüli városokban, vannak hangulatos parkok, itt azért el lehet kapni a kolonizáció korszakának hangulatát, de az igazi különbség a Tábla-hegy, meg persze az óceán. Aki a gyarmati időket keresi, az menjen ki Stellenboschba, Franschhoek-be, Paarlba, vagy Durbanville-be. A borok palackjain úgyis nagyjából ezt a négy városnevet fogja találni szerte az országban.
Szóval Fokváros valamivel (sokkal) hangulatosabb, mint Johannesburg, vagy Pretoria, itt tényleg úgy érzed magad Gautenghez képest, mintha egy másik országban lennél.

A posztot megelőző időszakban mondjuk úgy, hogy anyaggyűjtés folyt, aminek első állomása egy víztározó volt Gauteng és a rendkívül eredeti nevű North West tartomány határán. Ami annyira "west", hogy mind a három Cape tartomány (észak, kelet és nyugat) nyugatabbra van tőle. Majd egyszer lehet, hogy írok róla, hogy melyik tartomány mi volt korábban - ha álmatlan éjszakáid lennének miatta míg megtudod, akkor meg beírod a keresőbe és voilá.
Visszatérve a mai fősodorra, Hartebeesport-nak nem csak az a szerencséje, hogy a mindenhova gátakat építő hollandok ide is eljutottak, hanem az is, hogy ugyanúgy köpésnyi távolságra van Pretoriától, mint Johannesburgtól. Mondanám, hogy olyan mintha kombinálnád a Budakeszi Vadasparkot és a Lupa-tavat, de itt egyetlen bölény sincs és (tudtommal) Gerendai sem épített még ide semmit.

Ahogy tanult és egyre kevésbé amatőr fotós barátom mondta, "emlékműveket teljesen felesleges fotózni, úgyis megtették már a profik és hidd el, hogy nekik jobban sikerült".
A Voortrekker Monument Pretoria határában a búr telepesek emlékműve, akiket a XIX. század erőltetett anglizációja (fogadjunk, hogy most olvasod életedben először ezt a szót) üldözött el Fokföldről. 1835 és 1838 között, a "nagy trek" (groot trek) keretében cirka 10.000 búr indult el a legtöbb kényelmet nélkülöző ökrös szekereken észak-keletre, hogy új földeket és megélhetést találjon az angol gyarmati fennhatóság határain kívül. Ők voltak a trekkerek, a pionírok, akiket a legkevésbé se úgy képzelj el, mint egy piros nyakkendős, kék rövidnadrágos kis pockot, sokkal inkább úgy mint egy ámist.
Ha a búrok nem lettek volna elég szerencsétlenek, a zuluk is éppen ebben az időszakban voltak a törzseket összefogó és terjeszkedő kedvükben, így az angol gyarmatosítók mellé a legkevésbé sem hiányoztak nekik más európai telepesek. Az ilyen-olyan támadások, csaták sorából kiemelkedik az 1838. december 16-i Blood River-i csata (talán a névből kitalálható, mennyire volt barátságos a találkozó), ahol pár száz búr sikerrel védte meg szekértáborát a rájuk támadó 15-20.000 zulu ellen. Háromezer zulu esett el, a másik oldalon viszont mindössze három telepes sebesült meg könnyebben. Ezzel a trekkerek tulajdonképpen végleg le is győzték a zulu törzseket.

Johannesburg, Afrika New Yorkja. Vagy valami olyasmi. Egyetlen egyszer nem tudtam úgy ránézni a "skyline"-ra, hogy ne Blomkamp filmje jusson eszembe, mindig vártam a város fölé ereszkedő űrhajót.
Felhőkarcolók, Newtown (a helyi bulinegyed), a bank és üzleti negyed, mellette öt méterrel a leglepusztultabb utcai piac, néhány megmaradt épület a gyarmati időkből és rengeteg graffiti. És annyiféle negyed (afrikaans, indiai, kínai, volt olasz, volt portugál, görög, zsidó....), hogy egy idő után meg sem próbálsz kiigazodni rajta. Meg egy tulajdonképpen törött ablak a Carlton Centre 50. emeletén, ami egykor 5 csillagos szálloda volt, aztán a környék a 90-es évek végére leküzdötte magát annyira, hogy bezárták (a bevásárlóközpont még üzemel, de elég "retró" az is). Ma a "Top of Africa", 15 randért felmehetsz körülnézni a déli félteke egykor legmagasabb épületének tetejére. Az mondjuk megéri.

A Rietvlei Nature Reserve, hollandoktól (afrikanerektől) bármilyen meglepő, egy mesterséges víztározó (dam) környéke. Természetesen ide is "idehazudják", hogy leopárd, gepárd, víziló, krokodil, tele a park figyelmeztető táblákkal, de olyan ez lassan, mint Erdélyben. Ha Erdélyben aszály van, hívjanak. Ahogy megérkezek, esni fog. Itt aki biztonságban akar lenni nagyvadak társaságában, vigyen magával. Kivéve az orrszarvúkat, azokra lehet számítani. Helyenként úgy oldották meg, hogy azt hinnéd, az állatok vannak bezárva, pedig a látogatók. De inkább képekkel mesélem el.

Semmi köze a dinoszauruszokhoz, viszont úgy hirdeti magát, hogy Gauteng (a tartomány, itt van Johannesburg és Pretoria, tulajdonképpen e két város agglomerációja) egyetlen Big 5 vadrezervátuma. Hogy nekem hogy sikerült egy 5-6 órás zötykölődés alatt mind az ötöt elkerülnöm, az megfejthetetlen. Vagy egyszerűen elmentem mellettük, mert az utat figyeltem. A vadőr is röhögött (meg én is), mikor jöttem ki a kapun és elbüszkélkedtem vele. Vezetsz órákat az élénk vörös földúton, se előtted, se utánad egy autó nincs sehol, jönnek-mennek a csordák mindenfelé, de a Big 5, az valahol ejtőzik a bokrok mélyén. Ahol megálltam egy kávéra, ott azzal nyitott a kiszolgáló hölgy, hogy "Na, sok állatot látott?". Mondom, hogy nem eleget, erre: "Itt ment el egy elefánt 3 perce az úton, azzal sem találkozott?".

Távolról sem állítom, hogy személyi kultusz lenne, de közép-kelet-európai szemmel, ha hat méteres szobrokat emelnek valakinek (ezt éppen Sandtonban, ha jól emlékszem, talán a svéd kereskedelmi kamara ajándékaként), az minimum furcsa. Valószínűleg ez a kultusz éppen Mandelának lett volna a leginkább az ellenére, de a '94 óta kormányzó ANC részben még mindig neki köszönheti, hogy hatalmon lehet. Túl könnyen adja magát bármilyen jelenben vállalhatatlan döntés, vagy esemény kapcsán előtúrni valamit a lassan már 5 éve halott elnök hagyatékából.

A Groenkloof Nature Reserve Pretoria határában elsősorban szabadidős park, amiben próbálják megőrizni az egykori növényvilágot. És növényevők azért vannak benne. A bejáratnál kirakott figyelmeztető táblán (miszerint 50m-nél ne közelítsd meg jobban az állatokat) 4 km-en keresztül mosolyogtam. Meg voltam róla győződve, hogy lehozom a 10km-es sétát úgy, hogy madarakat leszámítva, egyetlen állattal sem fogok találkozni. Nagyon más ez, mint amikor a "lábad előtt" etetik őket, ilyenkor tényleg türelem kell hozzá, hogy bármivel találkozz. Vannak olyan szakaszok, ahol simán el tudod képzelni, hogy az ember magas fűben oroszlánok vadásznak rád, még ha tudod is, hogy nagyragadozók nincsenek a parkban (egy sakált azért láttam messziről).