Eredetileg Verona is a lombardiai élmények közé került volna, de egyrészt kiderült, hogy bőven megáll a saját lábán, ráadásul még Veneto tartományban is van, úgyhogy külön posztba száműztem. Ide is különösebb előképzettség nélkül érkeztünk, hagytuk hogy meglepjen a város. Meg is tette, Rómeón és Júlián kívül is bőven van mivel elfoglald magad. Mivel nem nagy város, tökéletesen megfelel néhány órás városnézésre, de akár napokat is kényelmesen el lehet itt tölteni. Az óváros szélén bőséggel állnak rendelkezésre parkolóházak, van egy kisebb nemzetközi repülőtér, a Garda-tó egy köpésre, úgyhogy ideális city break helyszín. És szép is, hangulatos is, csak helyenként rengetegen vannak.
Induljon tehát a városnéző kisvonat (gyalog mentünk mindenhova, ilyesmi járművet nem is láttam), tegyünk egy kört Veronában.

Tanzániától búcsút véve, Arusha és Nairobi között hibátlan minőségű úton buszozhattunk, az egész Afrikában meglepően tevékeny kínai befektetők és kivitelezők teljesen vállalható munkát végeztek. Ha nem lett volna a határon felesleges packázás a kenyai szervek részéről (további részletek később), nem is tartott volna hat órát az út.
Addig 16 napon keresztül egyetlen közép-kelet-európai szót nem hallottunk, se lengyelekkel, se szlovákokkal, se csehekkel, se horvátokkal, se senkivel nem találkoztunk. A buszon viszont ott volt Agatha, a lengyel önkéntes lány, aki másfél hónapot töltött Tanzániában és átugrott Kenyába is körülnézni, mielőtt hazamegy. Egy gyors "dva bratankizás" után leráztuk a korai indulás ellenére szép számban megjelent utcai árusokat és már hasítottunk is.
Megérkezve vitán felül utunk legkényelmesebb és legszínvonalasabb szállására érkeztünk, a hotel tetőbárja minden pénzt megért. Ami tőlünk telt, azt meg is tettük, hogy ott is hagyjunk minden pénzt. Viszont ugyanitt ittuk Kelet-Afrika legborzasztóbb sörét, ami reméljük hogy romlott volt, mert kizárt dolog, hogy ennyire borzalmas sört bárhol a világon forgalmazzanak.

Mielőtt átköltöztettem a blogot a wordpress-ről a blog.hu-ra, valahol az előtt hagytam abba Ugandában, hogy felszálltunk egy olyan Tanzániába induló repülőgépre, amilyennel utoljára Indiana Jones utazott Ravenwood professzor lányához Nepálba, kövér vörös pöttyöket pontozva a térképre. Hangyányit rettegtem tőle, hogy belőlünk is csak ilyen apró vörös pacák fognak maradni, de érdekes módon, valahogy komfortosabb érzés volt ezen a gépen repülni, mint például az Egypt Air Budapest - Kairó járatán.
A Kilimanjaro reptérről a festői Arusháig rögtön feltűnt, hogy Tanzánia kicsit lepukkantabb, mint Uganda. Ami Ugandában legalább kőből van (vagy tapasztott ház), az itt simán lehet fa. Társaságunk tagjai egyébként nem tudtak száz százalékosan megegyezni, hogy melyik ország kotladékabb, vagy hol szomorúbb az utcakép, úgyhogy talán legyen döntetlen.
Ami újdonság volt, az az utcai árusok megszállása, bárhol is állj meg a turisztikai célpontok közelében, vagy az azokhoz vezető úton. Messziről kiszúrják a szafarira induló autókat, távolsági buszokat, vagy a turistákat szállító bármilyen járművet (nincs nehéz dolguk) és megpróbálnak az ablakon keresztül eladni valami felbecsülhetetlen értéket.
Két módon próbáltuk leszerelni őket.

Uganda (az első rész ezen a linken olvasható) legnagyobb műsorszáma vitán felül a nemzeti parkjaiban élő gorilla családok. Hegyi gorillát három ország erdeiben találhatsz: Uganda, Ruanda és a Kongói Demokratikus Köztársaság. Ruanda éppen mostanában emelte fejenként 1500$-ra a nemzeti park beugrót, a Kongói DK meg annyira demokratikus, hogy semmi nem garantálja, hogy kijössz élve, úgyhogy csak Uganda marad, a maga 600$-os parkbelépőivel.
Míg a Bunyonyi tóhoz csak 8 km kéjutazás várt vörös, poros földúton, a Bwindi Nemzeti Parkba már 26. Tényleg a világ végén érzed magad, míg meg nem látod a falut a nemzeti park kellős közepén. Mivel a gorillákkal minden csoportot csak egy órát engednek eltölteni, valószínűleg ezeknek az embereknek a dolga, hogy előadják a délutánra már adott esetben unatkozó turistáknak az autentikus törzset és hogy üzemeltessék az ajándékboltokat. A szállások viszont kifejezetten kellemesek, mondanom sem kell, meg is kérik az árukat. Mi egy olyan öko hotelben voltunk, ahol esővizet használnak és este hatig be sem kapcsolják az áramot. A hideg italokon kívül semmire nem is hiányzik addig.
A túrák reggel indulnak, a gorillákat kizárólag gyalog lehet megközelíteni, ha testközelből akarsz velük találkozni. Mozgáskorlátozottakat és időseket ugyan arany áron bevisznek "gyaloghintón" is, meg van lehetőség helikopteres nézelődésre, de 99% szépen besétál a dzsungelbe és reménykedik, hogy a trekkerek jó munkát végeztek és hamar meglesz a gorilla család.

Kelet-afrikai kalandok érkeznek szakmányban. Sorrendben Uganda, Ruanda, Tanzánia és Kenya voltak a több, mint két hetes túra állomásai. Gorillákkal, szafarikkal, urbánus örömökkel, echte turista szerencsétlenkedésekkel, lehúzásokkal, rendőri (nem is rendőri, katonai!) elvezetéssel, "nem úr, aki nem pazarol" mentalitással, meg ilyesmikkel. Lesz vagy négy rész belőle, a blog költözésével fene tudja mennyire lesz követhető, de igyekezni fogok.
A Viktória tó parti, ugandai Entebbe repterére érkeztünk kora hajnalban, sok választás nem volt, ide ilyenkor jönnek a gépek. Motelünk bemutatkozásként rögtön kint is felejtett a reptéren, leszálltunk hajnal fél 5 körül és sehol a sofőr. Mint kiderült, aznap a motel összes vendége mi voltunk, így magyarázat nélkül maradt, hogy kivel keverhettek össze? Mi volt félreérthető az emailben háromszor egyeztetett időpontban? "Mert ez Afrika", ahogy már Dél-Afrikában is hallottam nem kevésszer.
A hajnali érkezést követően, két sör után már indultunk is a Mabamba mocsárba, papucscsőrű gólyákat sasolni (igen, direkt volt). Ezért még csak 140$-ra vettek le, viszont összesen egy gólyát láttunk a mocsárban fészkelő kilenc párból, így amikor pár nappal később az autóút mellett megláttuk a második példányt (ingyen), alaposan leértékelődött a befektetés. Annyi előnye mindenképp volt az útnak, hogy kétszer egy órát motorcsónakoztunk a Viktória tavon, visszafelé pedig éppen láttuk az Entebbeből az örökkévalóságba induló kompot. Legalább is, amilyen állapotban volt az a szerencsétlen hajó, bravúrnak tűnt, hogy egyáltalán a kikötőt el tudta hagyni nehézségek nélkül.
Ha papucscsőrűt nem is láttunk sokat, marabut annál inkább. A marabu a helyi galamb. Teljesen egyforma életforma, de talán ez a madár még kisebb népszerűségnek örvend, mint Európában a galambok. Mondjuk ahogy azok a fák és a környékük kinéznek, ahova fészket raknak, nem is csoda, hogy különösebben nem rajonganak értük. Szart már le galamb? Képzeld el ugyanezt marabuval.

Hogy másként indulna az ember 8-9 várost felölelő körútra esős hidegben, mint fényképezőgép és kabát (meg pulóver) nélkül? Drága barátok kisegítettek telefonos képekkel és alkalmanként széldzsekivel, úgyhogy szét sem fagytam és tudok is valamit mutatni sorrendben Strasbourg, Colmar, Lyon, Grenoble és Genf városokból. Ezeken kívül volt még Ulm, Interlaken és Luzern is, csak ezekkel elrontanám a címet, úgyhogy ezek titokban maradnak. Mivel az egész út eléggé melós volt, egy-egy városra általában pár óra bóklászás jutott, így nagy szakértője semminek nem lettem, ezt-azt kóstolgatni viszont majdnem mindenhol volt idő. Meglepő információ fog következni: kiválóak a francia sajtok, meg általában a francia konyha (már amit tapasztaltunk belőle).

Talán már elég híresek a magyar jégkorong szurkolók, egy ideje páran (távolságtól függően, olyan ezren) igyekszünk követni a válogatottat ("Elmegyünk bárhova") és végigörömködni az aktuális VB-t ("A mi sportunk fesztivál"). Az erős túlzás lenne, hogy a kemény maghoz tartoznék, általában a magyar tábor szélén szoktunk állni, mert mi meccset is szeretünk nézni, bentről meg nem feltétlenül látszik minden. Mondjuk Szentpéterváron csak bekóvályogtunk párszor a sűrűbe (idén is), Ljubljanában meg nem is volt más választás, mert betereltek mindenkit egyetlen szektorba, szóval maradjunk a félkemény magnál. Indulás előtt két nappal törték meg a kimenős autót, másokkal mégis kijutottunk, ez egy ilyen közeg.

A közvélekedéssel ellentétben, a flamand Brugge neve autentikusan nem Brügge, pláne nem Brűzs, hanem Bröhhö, jó erős hákkal és kissé e-be hajló ö-vel a végén. Egyszer sikerült helyesen kimondanom, de annyira telement a szám slejmmel, hogy nem tudtam folytatni a mondatot. Azt kell mondanom, hogy a filmtörténet legelbaszottabb magyar című filmje, az Erőszakik (eredetileg In Bruges), sokat nem is szépít a városon, tényleg olyan Brugge, mint a filmben. Persze, hogy főleg az érdekelt, hogy (SPOILER) hova esett Brendan Gleeson a harangtorony alá, mikor "megmentette" Colin Farrellt Ralph Fiennestól. És egészen könnyen megtaláltuk a többi filmes helyszínt is, főleg hogy Brugget két hosszabb fél nap alatt tokkal-vonóval, múzeumokkal, sörözőkkel, harangtoronnyal együtt kényelmesen be lehet járni.

Mit lehet két és fél nap alatt megtapasztalni Svájcból? Mindenek előtt, hogy tényleg kurva drága, tényleg kurva tiszta és tényleg kurva pontos minden. Álltunk hétvégén 6.30-kor a pályaudvaron, a távolban feltűnt a mozdony világítása, na mondom, itt a világvége, nem fog beérni! Beért, másodpercre pontosan. Az is hamar feltűnik, hogy a Schwitzer Dütsch elég röhejes, kis túlzással egy szót nem értesz belőle, viszont "német Svájcban" aránylag gyorsan váltanak irodalmi németre, ha látják az arcodon a kétségbeesést és/vagy a vigyort. A tömegközlekedés olyan, amiről minden vonat-, villamos-, vagy buszmániás álmodozik, a sajtok fantasztikusak és kiderült, hogy Svájcban termelnek bort is. Erről jut eszembe egy kvízkérdés, amin mind elvéreztünk: mondj egy svájci sör márkát!

Az volt az eredeti terv, hogy írok pár turistacsalogatóan keresetlen bekezdést a fővárosról és könnyek között veszek búcsút Dél-Afrikától, de a hazautazást sikerült akaratomon kívül olyan parádésra alakítanom, hogy nem bírom ki, hogy ne azzal kezdjem.
Megpróbálom viszonylag röviden. A vasárnapi indulás előtt, szombat délutánra összejöttünk vagy negyven-ötvenen, amolyan búcsúbuli gyanánt. Az volt a terv, hogy kajálunk egy jót, aztán karaoke és ereszd el a hajam kifulladásig. Mivel nem nagyon tudtam volna aznap este online becsekkolni (a feltöltős telefonra már nem tettem semmiféle egységet, meg egyébként is este 21.00 körül lehetett volna egyáltalán intézni, akkor meg már ki foglalkozik vele?), egy kedves hölgy, aki korábban dolgozott az érintett légitársaságnál, kíváncsiságból ránézett, hogy esetleg meg tudja-e oldani a helyfoglalást az online check-in megnyitása előtt. No, ő jött oda öt körül, hogy van egy kis probléma. El nem tudtam képzelni, mi gond lehet, mire kérdezi, hogy tudok-e róla, hogy nem vasárnap indul a gépem, hanem aznap este? Mondom, hogy kizárt, "ez Afrika", valami el lett cseszve a nyilvántartásban. De azért csak megnéztem a fél évvel korábbi visszaigazolást, és tényleg, két óra múlva ott kell lennem a reptéren.

Van a néhányszor már megénekelt Johannesburgnak egy Westdene nevezetű városrésze, ahol néhány éve indítottak egy graffiti projektet. Erről túl sokat nem tudok, ha beírod a keresőbe, hogy Westdene graffiti project, egyformán leszünk képben a dologról. Az oka az lehetett, hogy Westdene is annyira jellegtelen kerület, hogy valószínűleg már az ottlakók is unták, a végeredménye viszont elég látványos. Az egyébként is igaz, hogy az agglomeráció egyes településeit az isten sem tudja megkülönböztetni, ha nincs komolyabb helyismerete. Az összes kisebb város ugyanúgy néz ki, egy-egy lepukkantabbat mondjuk fel lehet ismerni, de kell némi idő, mire eljutsz odáig, hogy ha random letennének valamelyikben, akkor meg tudd mondani, hol vagy éppen.

Amikor először jártunk a Garden Route-on, pont Gansbaai és Betty's Bay maradtak ki, hiszen tudtam, hogy vissza fogunk jönni mindenféle tengeri élményekért. Betty's Bay-ben nagyságrendekkel több pingvint láttunk, mint az első kísérletre Simon's Town-ban, úgyhogy megérte erre jönni, de a nagyobb szám mindenképpen Gansbaai volt.
Itthon is vannak olyan falvak, ahol mindenki mindenkinek a rokona, de ennek a fokföldi kisvárosnak a búr lakossága valami teljesen új szintet hozott. Nagyjából ugyanakkor hagyhattak fel végleg a más településről való házasodással, amikor a kocsmai zenegépet utoljára frissítették. Ennyi egyforma arcú és alkatú ember, meg régi, szar zene egy városban nem létezik.
A kikötői étteremben csak napi fogás nem volt az étlapon, viszont elsőre egy annyira elképzelhetetlen ízű májat sikerült előételnek választanom (a szaftja valami cukros, karamelles, keményítős takonyra emlékeztetett), hogy felmerült bennem, hogy ezzel akarnak kiütni, hogy velem frissítsék a vérvonalat. Körbenézve a csehóban ülő hölgyeken, ez a lehetőség több mint borzasztónak tűnt.

Néhány hete hárman mentünk el a Krügerbe és mivel ketten már voltunk korábban, de annyi állatot, mint most, még nem láttunk, a szerencsés harmadikat neveztük el "állatmágnesnek". Ha valaki négy nappal korábban azt mondja, hogy nem fogunk egy oroszlánfalkánál, vagy egy legelésző orrszarvúnál megállni, mert túl messze van, nem valószínű, hogy elhittük volna neki. Még szerencse, hogy felvettünk mindent, mert nem biztos, hogy mindenki elhinné. Sokan mondták a helyiek közül, hogy ennyi mindent 10-20 látogatás alatt sem láttak összesen. Egy kedves hölgy mesélte, hogy ők jöttek el úgy egyszer a Krügerből, hogy azt hitte, hogy ott csak elefántok vannak.
Rájöttünk a "titokra", korán ki kell menni a táborból. Reggel 5.30 és 8.00 között látsz mindent, még a vezetett game drive-okra is felesleges befizetni. Az mondjuk nem árt, ha a rangerek tudják, hogy hol van hiéna odú, vagy a leopárdnak melyik a kedvenc fája (és a többi), de amikor egyedül én vettem észre a kocsiról a mézborzot a bokrok között, akkor gondolatban elköszöntem a további extra kiadásoktól. A szállás és a kötelező "conservation fee" nem kevés (Tanzániához képest mondjuk kifejezetten baráti), ha ezek mellé még kifizetsz egy reggeli és egy esti drive-ot, akkor a síelés már olcsóbb mulatság.

Zuluföld büszkesége, KwaZulu-Natal tartomány egyetlen big 5 parkja, egyike Afrika 6-8 olyan nemzeti parkjának, ami azt állítja magáról, hogy az volt az első. "Home of the White Rhino", itt van belőlük állítólag a világon a legtöbb. Legalább 1500-nak kellene lenni, de az orvvadászat újabban itt is komoly probléma. Innen is üdvözlöm azt az idiótát, aki kitalálta, hogy némi őrölt szarutól jobban fog működni a cerka és külön köszöntöm azt sok tízezer ázsiai agyhalottat, aki el is hiszi ezt neki.
Ha nyala antilopot akarsz látni, akkor is jó helyen jársz, ebből sincs kevés. Mivel a "rhino whisperer" poént már elsütöttem, csak megerősíteni tudom, hogy tényleg sok orrszarvú van a parkban.

St Lucia valamikor egy KwaZulu-Natal tartományban az Indiai-óceánba ömlő torkolat volt, ám a felhalmozódott homok elzárta az óceántól, így ma tulajdonképpen egy javarészt sós vizű tó. Ami tele van nagyobb részt vízilovakkal, kisebb részt krokodilokkal, ezért nagy számban nem létesítettek kijelölt fürdőhelyeket a partján. Állítólag cápák is vannak benne, de a nagyjából fél-egy méteres vízben el sem merem képzelni, micsoda gigantikus példányok élhetnek. Mondjuk pecázni sokan járnak ide, úgyhogy halaknak csak kell lenniük a vízben (meg nyilván a vízállás sem egész évben ilyen kilátástalan). Arra ötletem sincs, hogy miért nem "nyitják össze" az óceánnal, hogy az apály-dagállyal újra úgy működjön, mint az eltorlaszolódás előtt. Erre a helyiek is csak azt válaszolták, amit elég gyakran fogsz hallani, ha ebben az országban jársz: "Mert ez Afrika". A vízilovakon és a krokodilokon kívül, nem meglepő módon rengeteg vízi madár is él itt és mivel a tó körül egy nemzeti parkot is létesítettek, mindenféle nagyvadak is fel-felbukkanhatnak.